Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - SZEMLE - Márkus Béla: Egy mindenes monográfia (Filep Tamás Gusztáv: Tóth László)
72 SZEMLE vagy elbánásmódját bizonyítja, a maga idejében azonban egzisztenciális veszélyeztetettséggel járt. A felnőtté érés állomásait, a sokfelé tapogatózást és a különböző foglalkozásokkal való próbálkozást- a földmérőtől a traktorgyári festő-mázo- ló munkáig - nem ehhez az anyagi-szellemi kiszolgáltatottsághoz köti ugyan, ám alkotóművészeti hozadékával számol. Mint ahogy azzal is, hogy közszolgaként, népművelőként, nyári ifjúsági találkozók, klubok szervezőjeként hőse mennyire vett részt a kisebbségi közösség társadalmipolitikai életében. E cselekvő részvétel nyomatékos hangoztatásával mintha azt a vádat igyekezne elhárítani nemcsak az alanya, hanem jószerint annak egész nemzedéke, legalábbis a vele együtt induló Vetés-csoport feje fölül, miszerint közömbösek voltak a magyar nemzetiség sorsa, gondjai iránt. Ebbéli igyekezetében talán egy-két nehezen igazolható állítása is akad. Példának okáért, amikor úgy láttatja őket, mint akik úgymond többet közvetítettek a szabad kultúrából és identitásmintából, mint az előző két évtized hivatalos szerveződései együtt véve. Itt hiányzik az alkotások esetében oly következetesen követett befogadás-történeti szempont. Hiányzik annak taglalása is, hogy az önazonosság mintái mennyire voltak, lehettek nemzeti(ségi)-közösségi tartalmúak. És ha- mint állítja - a közösségi szemlélet abszurd módon gyakran elhatárolatlanul keveredett a hivatalos üdvtannal, akkor a - körvonalazatlan - szabad kultúra terjesztése nem ugyanerre a sorsra jutott-e, ha jutott egyáltalán. Az előbbiek hangsúlyozásával Filep Tamás Gusztáv egy másik támadásnak is elejét próbálja venni. Nevezetesen, hogy Tóth László költészete, különösen az első szakaszában hermetikus volt. Innen jutott el, fogalmazza meg több helyen is, a „közéleti lírá”-ig. Nem hosszú az út „az ezoterikusnak gondolt versciklusaitól” „a közösségi sors vállalásáig” - állítja. A példaként, mintaként tekintett kortársak és a megnevezett műveik - a szlovák „nagy- szombati csoport” konkretistáitól az Új Symposionon és a párizsi Magyar Műhelyen át az erdélyiekig, Szilágyi Domoko- sékig - más vállalást feltételeztetnek. A monográfia igen bő példatárát adja annak, hogy hőse számára valóban az volt és maradt mindig a legfontosabb, amiről a Levél kedvesének, avagy Jelentés az iszonyatos megváltozásról lírai hőse beszél: „Az alapozás igénye és igényessége”; „A polcokon a könyvek, az asztalon / a tárgyak: pontos műszerek”. A könyvek, megszámlálhatatlanul, azt a tudást is közvetítve, hogy nincs szégyellnivaló azon, ha valaki inkább vonzódik az objektív, tárgyias lírához, mint a vallomásos-személyes- hez. Pilinszkyhez, Nemes Nagy Ágneshez inkább, semmint Illyéshez, Nagy Lászlóhoz vagy Csoóri Sándorhoz, akiket mint az ún. képviseleti líra követőit némely ifjú doktrinér megkísérelne kieb- rudalni a költészetből. Akár kifakult, megkopott, akár nem a közéleti líra színe, a közösségi sors vállalásának hangnemi jegyeit, motívumait mégsem Pilinszky alkotásaiban keresi az olvasó. Hasonlóképpen más a jellegadó sajátossága Tóth László költészetének - elég, ha csak a monográfiában egyetértőén hivatkozott „filozófiai szkepticizmus”, „tragikus optimizmus”, a „halálhoz mért lét” kifejezéseire utalni. Vagy arra, amit a költőtárs, Vörös István figyelt meg: „a fő témája épp az én nem-azonossága önmagával, azonossága viszont valami mással
