Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - OLVASAT - Ardamica Zorán: Posztmodern gerle? 2. (tanulmány)
Posztmodem gerle? 51 ra, amelyben még voltak fogódzók a krízist megélők számára. A hagyomány - bár még erőteljesen ironizált fonnájában is az ősi idillt idézi - reménytelenül üres. Áttételesen a mese műfajának hagyománya is kudarcot vall ebben a létállapotban (amely bizonyos módon a lyotardi állapot kelet-európai variációja a posztmodem emberek itteni változatával). Amarilla és szerelme kiállja a próbákat, egymásra találásuk viszont nem teremt egyértelműen pozitív mesei befejezést, hiszen lányuk helyzete, sorsa és viszonyuk jövője ez által még nem tisztázódik. Sütőnél eddig az erkölcsi tartás vesztes helyzetekben is morális győzelmet hozott. A morálisan helyes cselekedeteknek a Balkáni gerle ben csupán fragmentumai villannak fel, adott szituációkban egyes szereplők a kisebb rosszat választják, de teszik ezt hazugság és feladás árán. Az önmagukat és a Sütő-drámákban eddig megfigyelhető emberi méltóság feladásának vagy egyszerűen elkopásának, elfogyásának árán. A legeslegnagyobb tragédiát, az oidipuszi vonzalomra való rádöbbenést Sütő nem bontja ki. Zsófika a szüleiről szóló igazság kiderültekor fellázad, de hamar fel is adja. Itt Sütő befejezi a drámát. Azzal, hogy nem ad teret az egyetlen pozitív szereplőként értékelhető alaknak, hogy szembesüljön félreértésen alapuló vonzalmával, hogy az kiteljesüljön, látszólag kinyitja a remény kiskapuját. így a szereplők elkerülik a totális romlást, a megtisztulás lehetősége adott. De már nem a dráma részeként. Másrészt nyitva maradt a legrosszabb lehetőség is. Zsófika kilétével, eddigi életével, helyzetével, életszerepével kapcsolatos zavarodottsága, magánya, ha úgy tetszik, identitásválsága, vagyis valódi tragédiája a vonzalom tudatos felvállalásával teljesedne ki, s a dráma álruhás karneváli forgataga e ponton lépné át a pokol tornácát. Sütő eddig a végletig már nem jut el. Zsófika számára - aki végső soron az élhetetlen helyzetbe sodródott erdélyi magyarok metaforája - a dráma végkifejletének szituációja a jövő. Nem változtat, nem megy el. Marad: „Szerencsétek, hogy megszoktalak benneteket” - mondja. Számára ez a megszokás még mindig jobb, mint teljesen elveszíteni mindazt, ami őt eddig meghatározta. A megszokás identitás. Ahogyan korábban apja Ciprián/Ábel állította: „Úgy tanultam valakitől, hogy az igazságot is meg lehet szokni.” Ez a vég is tragikus, mert az adott állapotot konzerválja. Azon túl, hogy a Balkáni gerle alapszituációja a társadalmi-politikai abszurditás terméke, a szerző a részletek kidolgozásakor is él az abszurd eszközeivel. A vőlegény például így beszél a menyasszonyról: „Azért jöttem, hogy elvegyem. Hogy hívják? Hány éves? Hány gyereke van?”, a megegyezést követően pedig: „Benyomásaim kellemesek voltak, az itóka nagyszerű, kezet rá, doktor úr! Nem ismerem ugyan a menyasszonyomat, de nyugodtan mondom: nézd meg az apját, vedd el a lányát.” A vőlegény garanciát kér, hogy a nő nem marad a nyakán, pénzért vállalja a házasságot, az összeg kialkudása után viszont így szól: „Vagy magyarok vagyunk, vagy mi a kő? Segítsük egymást!” A szertartáson már esküszik: „Én, Lajosházi Bendegúz, esküszöm az élő Istenre, hogy ezt a nőt, akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem.” Mindez már nem egyszerűen csak abszurd, hanem morális botrány. Csupán gesztus értékű, hogy válaszában a menyasszony ironikusan megvál
