Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - OLVASAT - Vincze Ferenc: „Idézlek. S te csak nem is tudhatod" - Tandori Dsidául (tanulmány)
44 Vincze Ferenc A Túl a formán című Dsida-szöveget játékba hozó vers itt idézett utolsó sorának chiazmusa éppen ez előbbi költemény ismétlődő - és így fokozatosan erősödő - modalitására irányítja rá a figyelmet, úgy, hogy közben meg is kérdőjelezi azt. Látható tehát, hogy a Tandori-versek címadása és idézési eljárása nem egyszerű tech- néként tartható számon, hanem poétikai megfontolások megtételéhez is vezet. A címek átalakítása mellett az utalások idézőjeles jelölése - túl a megidézettség tényén - a további jelöletlen idézetekhez viszonyítva idegen testként vannak jelen - azaz azok maradnak - Tandori Dezső szövegeiben, olyan sorokként, melyek nem tudnak beépülni vagy - a szövegek metaforikájánál maradva - összeölelkezni az előbbiekkel. Az elsődleges kiemelés horizontján tehát azon Dsida-szövegek jelennek meg, melyek modalitásukkal tagadni látszanak vagy nem veszik figyelembe a tradíció párbeszédjellegü megszólításának poétikai lehetőségét, s a Tandori-versek ezen megszólalási mód dekonstrukciójaként is érthetők. Paul de Man Nietzsche szövege kapcsán fogalmazza meg azon elméleti megfontolását, miszerint „Minden retorikai struktúra — hívjuk bár metaforának, metonímiának, chiazmusnak, metalepszisnek, hipallagénak vagy bármi másnak - helyettesítéses megfordításon alapul, és valószínűtlennek tűnik, hogy elegendő volna pusztán egy újabb megfordítással tetézni az eddig végbement megfordításokat ahhoz, hogy a dolgok helyes rendjét visszaállítsuk”.21 A helyettesítéses megfordítás alakzatát olvashattuk a Csak úgy, „egy halálversre " című Tandori-versben, s ez a mozzanat ismerhető fel a Dsida-elérintések ciklus eljárásaiban. A szövegek összességének szerkezetét tekintve a kijelentő modalitás kérdésbe fordul, azonban a hangsúly elsősorban nem magára a kérdezésre helyeződik, sokkal inkább magára az átfordulás/átfordítás gesztusára, ami felismerhetővé válva a hagyományértést dialogikusan tételező poétikára irányítja a figyelmet. Ez a fajta - Tandori-féle - beszédmód az, melyben Dsida költészete a meg- szólítottság folyamatosan működő gyakorlatában jelenik meg, s eközben a megszólítás elsődleges kiváltója az a (részleges) hiány, mely Dsida lírájában éppen a párbeszéden alapuló poétika kiteljesedésének akadályozójaként érthető.22 A hiány részlegességét azért fontos hangsúlyozni, mivel Tandori Dezső Dsi- da-elérintéseinek többsége - négy szöveget kivéve - éppen azon első Dsida-kötet- hez (Leselkedő magány) utalják a befogadót, mely egyfelől a leginkább elhanyagolt része volt az eddigi befogadástörténetnek, másfelől a kötet számos szövege a nyelvi meghatározottság és a megszólalási mód elbizonytalanodásának tapasztalatát hordozza, ami kérdések formájában egy új, másfajta beszédmód iránti tapogatózás megnyilvánulásaként is érthető (Hideg téli est): „S míg csillagok kezdenek pislákolni, töprengjünk az eljövő felől: hogyan lehetne megszólalni? S mindent élűiről kezdeni?”23
