Irodalmi Szemle, 2012
2012/2 - SAJÁTOSSÁGOK, IDENTITÁS - Csanda Gábor: Tágabb hazám - e sötét víz, e hullámtalan bánat (esszé)
Tágabb hazám - e sötét víz, e hullámtalan bánat 57 tényleg el is juthat, ha följebb nem is, legalább Brünn fölött, ahol fiatal szerkesztő korában annyiszor megfordult fiatal családjával. De mintha volna valami, túl a Földes Jolán-regényen, túl a Svratka partján, túl a Szajna partján, még az Óperenciás-tengeren is túl, ami az embert rádöbbenti: sóvárgását végül nem képes helyhez kötni, sem hazához, sem otthonhoz, legkevésbé az ún. szükebb pátriához, mely szókapcsolatot is már-már berzenkedve írja le. (Nemcsak azért, mert szó szerint elhasználták, hanem mert úgy fogja meg s távolítja el idegen szóval a hazát, hogy még szűkíti is.) Mintha az emigránslétnek semmi köze nem volna sem ezek kényszerű elhagyásához, sem az ezekhez történő kényszerű visszakuntyorgáshoz. Nezval Svratka-parti verse, túl a zenéjén, a hazaszeretetről szól, ezzel indokolták a tankönyvirók, hogy ez az ötvenes években írt hétszer ötsorosa bekerült a gimnáziumi (szlovák irodalom) tankönyvembe, kötelező volt, és memoriter. Nekem olyan hangosan szólt a zenéje, hogy az a hazaszeretetét teljesen háttérbe szorította, így ment ez egyébként, indok kellett a tankönyvbeli szerepléshez. Pedig nem a hazaszeretetről szól, csak mintha, mert rájátszik a „Mit nekem te zordon Kárpátoknak...” kezdetű elődjére; valójában az anyjáról szól: a csehben a Svratka nem a vlast-ra (a hazára) rímel, hanem az anyára (matka). Hogy a rímet megtartsa, ezen az egy helyen Orbán Ottó feláldozta a Svratka folyót (s vele együtt Nezval szükebb pátriáját), így folyt bele a magyar fordítás tizenkettedik sorába „e sötét víz, e hullámtalan bánat”, amire a tizenötödik így felel: „de az a víz nem látta soha az anyámat.” Nem könnyű a fordító dolga se, belátható: ő is idegen test az idegen testben. Arno Kraus 1937-es cseh fordítása például kénytelen volt A halászó macska uccujának 227. oldalán lábjegyzetet alkalmazni a „méltóságos úr” kifejezésre: meg kellett olvasóinak magyaráznia, hogy ez egy megszólítás, titulus, melyet a felsőbb hivatalnokokra napjainkban is alkalmaznak Magyarországon. Könyvem eredeti tulajdonosának gondosságára vall, hogy a papír védőborítót belülről széles, barna papírragasztóval nagyon precízen megerősítgette a hajlá- sai mentén. Valamint hagyott a lapjai közt egy korabeli újságoldalt, egy kivágatot, a már említett európai klub cseh lapjának februári címoldalát, mely Yves Gandon beszélgetését hozza Földes Jolánnal; ez már Jolán Földesovát ir, szemben a regény előzéklapjain és borítóján szereplő Földes Jolánnal. S mivel a - számomra érdektelen - beszélgetés alatt maradt még tíz centi üres hely, odabiggyesztettek egy jókora részletet František Halas Párizs-poémájából. Úgyhogy végül mégsem volt annyira hibás a döntésem, nem sikkadt el teljesen a szép cseh nyelv ebben a könyvben sem. Mondjuk, arra azért kíváncsi volnék, mit szólna egy mai magyar átlagolvasó, ha A halászó macska uccujának cseh fordításához írt utószóból lefordítanák neki azt, hogy - a születésem évében elhunyt - Földes Jolán szóban forgó regénye az irodalom nagy sikere, s csaknem akkora szépirodalmi érték, mint Körmendi Ferencnek A budapesti kaland című regénye. Egyszer még megérhetik a csehek (a franciák), hogy utána fog kel leniük nézni, ki is volt az a Milan Kundera?
