Irodalmi Szemle, 2012
2012/2 - SAJÁTOSSÁGOK, IDENTITÁS - Melihov, Alekszandr: Új Gogolok (esszé, Gyürky Katalin fordítása)
Új Gogolok 47 Mi az embereket is elsősorban aszerint osztjuk fel hozzánk tartozókra,, illetve idegenekre, hogy osztoznak-e velünk, vagy nem az egész lelkületűnket betöltő ábrándképeinkben. És csak úgy tudjuk megvédeni ezeket az ábrándképeket, hogy vagy felmagasztosítjuk a „mieinket”, és velük együtt saját magunkat is, vagy pedig lebecsüljük a bennünket megsértő embereket. Gogol az első és a második módszert is alkalmazta, Scsedrin csak az elsőt: lenézte az ellenfeleket. Amíg azonban Gogolnál a lenézett ellenfelek mulatságosak maradtak, azaz egyáltalán nem félelmetesek, sőt, már-már kedvesek is, akikkel könnyű kibékülni, addig Scsedrinnél ezek félelmetesek is, visszataszítóak is, és ábrázolásuk kapcsán csak egyvalami nyújtott vigaszt a számunkra: mi nyilván sokkal jobbak vagyunk náluk. Gogol viszont a maga sokszor valóban nevetésre ösztönző könyvében, miközben nevet, épp valami ellenkezőt mond ki: azt, hogy egyáltalán nem vagyunk jobbak, nem vagyunk kevésbé bűnösek, mint a bennünket megbántó emberek. Épp ezt nem bocsátották meg neki a liberálisok, akik számára, mint intelligens emberek számára, a politikai meggyőződés maradt a morális öntömjénezés egyetlen eszköze. Hiszen intelligenssé az embert egyáltalán nem a tudása, hanem az a feladat teszi, hogy saját erkölcsi arculatát egyre szebbé tegye. És hogyha kezdettől fogva elsősorban ez a fajta sajátos szépsége hozza lázba, és nem a gyakorlati végeredmény - akkor intelligens, még akkor is, ha fogalma sincs róla, hogy a Volga a Kaszpi-tengerbe ömlik. A liberális értelmiség gyakran és joggal vádolja azzal Gogolt, hogy pozitív hősei nem életrevalók. De vajon a Hlesztakovjai, a Nozdrovjai, a Manyilovjai és a Csicsikovjai megfeleltethetők-e az eredetivel? A gogoli szatirikus fantázia szüleményeiből egy fontos dolog hiányzik, mégpedig épp az, ami az embert emberré teszi - hiányzik a belső világuk. Nincsenek álmaik - beleértve a leginkább karikatú- raszerü manyilovi és hlesztakovi típusokat -, számukra ismeretlen a szomorúság, a haláltól, a fájdalomtól és az öregségtől való félelem, nincsenek nyomasztó emlékeik a veszteségeikről és a sérelmeikről - semmi olyanról, ami bennünket még a leg- szörnyübb bűnözőhöz és a legutolsó hülyéhez is mégiscsak közel hoz, és arra késztet, hogy kicsit az ő fejével gondolkodjunk. Gogol arcátlan alakjai iránt lehetetlen szánalmat érezni, ahogy lehetetlen gyűlölni is őket - őket csak szeretni lehet. A belső világ hiányát Gogol a külső ábrázolásnak azzal a zseniális bőségével pótolja, ami miatt mégis kénytelenek vagyunk dermedten állni a teremtményei előtt, és az elragadtatástól tátva marad a szánk. Egészen addig, amíg nem kezd a felnagyított hibák helyett felnagyított jócselekedeteket ábrázolni. Csak ekkor lázad fel a kritikai érzékünk, vagyis a felnagyított jócselekedetek bizony szemrehányást váltanak ki belőlünk, a felnagyított hibák pedig, ellenkezőleg, sajátos fölényérzetet keltenek bennünk, szinte tökéleteset: hisz ezzel a szélhámos bandával összehasonlitva mi tisztességesek vagyunk, hisz ehhez az ostoba népséghez képest okosak vagyunk! Egyszóval, Gogol szatírái valóban kibékítenek bennünket az uralkodó rosz- szal, de nem lázítanak ellenük, és amikor a pártvezetésben a szovjet Gogolt segít
