Irodalmi Szemle, 2012
2012/2 - SAJÁTOSSÁGOK, IDENTITÁS - Melihov, Alekszandr: Új Gogolok (esszé, Gyürky Katalin fordítása)
Sajátosságok, identitás £ ALEKSZANDR MELIHOV Új Gogolok Amikor 1952 februárjában Sztálin elvtárs a róla elnevezett díj odaítélésének bizottsági ülésén ezt az utasítást adta a szatirikusoknak: „Gogolokra van szükségünk. Scsedrinekre van szükségünk”, nem egészen fél év elteltével, a párt XIX. kongresszusának beszámoló jelentésében Malenkov elvtárs ezeket a szavakat már magára az alkotásmódra vonatkozó kiegészítéssel ismételte meg: „Szovjet Gogolokra és Scsedrinekre van szükségünk.” A szovjet itt azt jelentette: „Semmi komollyal ne próbálkozzatok.” Erre rövid időn belül - igaz, már a vezér halála után —, az íróbarátok között, akik folyton iróniával kompenzálták a megaláztatásukat, a következő epigramma terjedt: „Azért tartanak bennünket, hogy nevettessünk! Nekünk viszont jobbakra van szükségünk Scsedrinnél, és olyan Gogolokra, hogy ránk ez ne vonatkozzon.” A nép atyja és a velük szembenálló irodalmárok viszont az elhúzódó vita hevében Scsedrint és Gogolt úgy kezelték, mintha művészi szempontból elválaszthatatlan párt alkotnának. Pedig Scsedrin az epés természetével nem kívánta áldását adni semmi majdan megvalósíthatóra - számára bármely álom szimpatikussá csak az üldöztetése idején válhatott, amennyiben az más, az uralmon lévő erők leleplezését szolgálta. Az ö egész ideológiájuk pedig nem irányult másra, mint arra, hogy megpróbálják valamiféle általános értelemmel felruházni a személyes benyomásokat. Scsedrinnek az emberi természetet illető személyes benyomása viszont eléggé lehangoló volt - következésképp az általa felvázolt világkép legalább annyira különbözik a Gogol-félétől, mint amennyire az Egy város története és a Posehonyi régi világ különbözik a Tarasz Bulbátói és a Régimódi földesurakXó\. És hogyha Scsedrin valamikor így kívánt volna felkiáltani: „Ó, az én Ruszom! Az én feleségem!”, akkor az elfogulatlan memoárírók azonnal igyekeztek volna bebizonyítani, hogy a feleségéhez Scsedrin ugyanúgy viszonyult, mint Oroszországhoz: „Ostoba liba, ostoba liba, ostoba liba, ostoba liba!... Hát hová vigyem ilyen cudar időben! Hisz úgy kell vele bánni, mint egy kisgyerekkel... Legyen olyan kedves, és hozzon neki valami meleg holmit!” A lelkes Gogol ezzel szemben kétségtelenül magasztalta a monarchiát is, a pravoszláv egyházat is, és teljes mértékben meg volt győződve az orosz léleknek a racionalizmussal megfertőzött Nyugattal szembeni, mélyen gyökerező felsöbbren-
