Irodalmi Szemle, 2012
2012/2 - IRODALMI SZEMLE - Berger, Timo: Kafka és én (novella, Aich Péter fordítása)
34 Timo Berger Egy idő múlva azt fontolgattam, hogy Steglitzbe utazom. Már összeállítottam magamnak egy útitervet, és lélekben fölkészültem a kérdezgetésekre a gyorsbüfé - és bódétulajoknál, a buszsofőröknél, valamint a Grunewaldstrasse környékén levő kocsmák pincéreinél. Biztosra akartam menni. Szóltam a barátaimnak, és az ügyvédnél egy iratot helyeztem letétbe arra az esetre, ha kegyetlen bűntény nyomaira bukkannék, vagy - ami szintúgy elképzelhető - magam is egy ilyennek esnék áldozatul. Becsomagoltam a csapóásót, egy olajlámpát, diktafont, vízhatlan mellényt meg fűzős csizmát, valamint egy egyszemélyes sátrat és élelmet. Fölkészültem a worst case scenario-xa, a lehető legrosszabb lehetőségre. Egyheti sátorozás egy hátsó udvaron és az egész föld átfésülése két méter ötven mélységig - ez időközben már nem is tűnt lehetetlen feladatnak. Andrét az ismételt ásatások során, más híres írók testrészeinek kutatása közben talán betemették. Vagy a moldáviaiak... Vajon nem olvastam-e nemrégen egy képes hetilapban a kannibalizmus eseteiről az emigráns moldáviai családok társadalmában? De egy szép napon aztán André, meglepetésemre, megint fölhívott. Hangja megváltozott, valahogy nyugodtabbnak tűnt, bár nem mondanám, hogy kiegyensúlyozottabbnak, de valahogy ilyen értelemben. „Hol voltál? Megpróbáltalak fölhívni”, mondtam Andrénak. André nem volna André, ha szó nélkül hagyta volna közvetett vallomásomat, miszerint hiányzott nekem, és aztán, mintha az lenne a világon a legtermészetesebb dolog, nem arra összpontosított volna, hogy élvezettel tudassa velem a részleteket és az előzetes eredményeket prágai - ahogy ő nevezte - tanulmányújáról. „Nocsak, Prágában voltál?”, vetettem közbe. „Spontán döntés volt”, mondta André. Persze, más emberek egyéb spontán döntéseitől eltérően ezt természetesen inherens logika vezérelte, mondta André. Az az érzés kerítette hatalmába, hogy ő, André, bizonyos értelemben megzavarta Kafka halotti nyugodalmát. Vagy, hogy pozitívan fejezzük ki, tehetne még egy utolsó szolgálatot Kafkának. Emiatt az éjjeli vonattal a cseh fővárosba utazott, és ott, a prágai elővárosban, egy hotelben, egy amolyan szocialista panelblokkban lakott. A reggelit reggel nyolckor szolgálták föl, két, szeretettel megtöltött porcelántálkában piros lekvár és hozzá fehér zsemle, és egy gong is volt a szállodában, amely hétkor mindenkit fölébresztett. Ám a hotel előnye nem is annyira mérsékelt árában, hanem sokkal inkább a fekvésében nyilvánult meg: két villamosmegállónyira volt az új zsidótemetőtől. Na és ott mindjárt az első délután, a feje búbjára helyezte a kötelező kapedlit, és elindult megkeresni Kafka sírját. Már sok kavics volt ott, egész piramisok tornyosultak a sír minden sarkán, valamint néhány bizonytalan vagy titokzatos alakulat is, amelyeknek bizonyára rejtett üzenetük volt — ő mindent dokumentált, lefényképezett, és pillanatnyilag az értelmezésén dolgozik. És aztán neki, Andrénak, aki a zsidósággal, és egyáltalán a vallási ügyekkel nemigen tudott mit kezdeni, hirtelen, saját meglepetésére, egy kaddis jutott eszébe, és letette a maga kavicsát. Egy kavicsot, amely egészen különleges volt. Gondolhatom, miről volt szó, ő azonban, már kizárólag a piétára való tekintettel, nem szeretné elmondani...
