Irodalmi Szemle, 2012
2012/12 - SZEMLE - Soóky László: „Fogalmam sincs, ki kicsodája a kicsodának” (A Komáromi Jókai Színház Egy hölgy a Maximból című előadásáról)
92 SZEMLE elmaradása miatt az átíró-rendezőnek magának kellett szembesülnie alkotásának fragmentum mivoltával abban a pillanatban, amikor az első színész könyörögve lenézett a színpadról. Ekkor kezdődött el a kapkodás, ekkor kerültek elő a ládafiából azok az eszközök, amelyeket a jobb ízlésű műkedvelő társulatok már a múlt század hetvenes éveiben szégyelltek, a teát rummal való ivás; a magasra emelem a tökömet, hölgyeim; a dugott-e már tisztelendő uram a reverenda árnyékában keresztet vetve; a mutassa meg a hosszú bugyogóját ténsasszony, hogy egy jót röhöghessünk; s a végén persze a böffentés az ízes magyar humor bekebelezése után. A mese megismerésére és megértésére két kapaszkodót kínál a rendező. Az egyik a klasszikus színjáték klasszikus bohózati elemekkel, a másik szál pedig - amikor már nincs esély a szakadék dramaturgiai áthidalására - a holdvilágfény misztikumába száműzött karaoké lehetőségekkel megtűzdelt némafilmbetétek sorozata, összességében tizenöt betét, azaz intermezzo. A feliratozást könyök- nyire a mennyezet alá helyezik el, ami demokratikus választási lehetőséget biztosít a nézőnek: nézheti külön a feliratot, vagy külön a színészeket, de együtt a kettőt, azt már nem. A szereposztás nagy vesztese Holocsy Krisztina (Osztrigás Miéi), szenved, kínlódik, lehetőségéhez mérten mindent megtesz a hitelességért, de hiányzik a természetesség, a felszabadult játék, mert nem Mici-alkat, szerepformálása önmaga jellemének megerőszakolására korlátozódhat csupán, mert nincs támasza sem a szövegben, sem a rendezőben. Ha a rendező ennek tudatában osztotta rá a szerepet, akkor nagyon veszélyes ember. Mokos Attila (Petypon) ebben a dramaturgiai sivatagban keres valami égi kapaszkodót, láttatja, hogy nagy színész, de a második felvonásban belátja, hogy a rendező ön- célúságával, az átirat hitvány mivoltával ő sem tud mit kezdeni, sodródik az árral. Szabó Szvrcsek Anita, tehetséges, ám ebben a darabban csak osztottak, de nem írtak rá szerepet. Boráros Imre (du Gréle tábornok) egykori önmaga árnyékát vonszolta maga után, beszéde már- már érthetetlen, jellemformálása dagá- lyos, hatásvadászó. Olasz István Mont- gicourt szerepében haláltusát vívott az önmaga művészetébe vetett hittel. Egy- egy ihletett pillanattal mutatta meg magát Hajdú László m. v. (Étienne). Siratom ezeket a drága embereket, akiket ebben a darabban színpadra szédítettek, mert mást érdemeltek volna mindannyian. Tudom, szeretettel jöttek, láttatni akarták magukat egykori közönségüknek, s én is látni akartam Őket. Őket, és nem művészetük roncsait; sokkal többet érdemeltek volna, sajnálom, sajnálom, sajnálom... A Verebes István nevével jegyzett átirat fő hibái a következők: Nincs stílusa. Nyelvében magyartalan. Képiségében zagyva. Színpadra állították a Komáromi Jókai Színházban a színház fennállásának hatvanadik évfordulóján. Van-e, aki röstelli? SOÓKY LÁSZLÓ
