Irodalmi Szemle, 2012
2012/12 - SZEMLE - Bányai János: Olvastam egy könyvet (Tőzsér Árpád: Érzékek csőcseléke)
SZEMLE 83 menynek vagy történetnek mégis kitüntetett szerep jut, vagyis biztos talajra épül a napló naplójának szövege. Márainál nincs, vagy alig van szerepe, ám ha van, akkor kitüntetett szerepe van a napi eseménynek, Tőzsérnél egyensúlyba kerül a saját használatra készült emlékeztető és a későbbi stilizálás vagy átírás; ezért, éppen ezért vehető az Érzékek csőcseléke, a korábbi, Szent Antal disznaja címen kiadott naplóval együtt önéletrajznak. Másként szólva: önarcképnek, hátterében a mindennapok történéseivel, az érzelmek és érzékek képeivel, a test állapotainak leírásával. De Tőzsér Árpád naplóiról szólva azért is beszélhetek önéletrajzról vagy önportréról, mert a napló tudvalevőleg egyszemélyes műfaj, a naplóiró maga áll a napló előterében, mindenki más csak vele szoros vagy kevésbé szoros kapcsolatban léphet be a szövegbe, attól függően, hogy milyen szerepe van a naplóíró életében. S ezért mondhatja Tőzsér Árpád, hogy „a napló a legmagasabb gondolkodási-közlési forma, teljhatalom. Micsoda fegyver van a kezemben, ha naplót írok! Napközben a lét zebráján futó ijedt pocok, esett ember vagyok, de este, egyedül a papírral, a nap történéseivel, cézárként ítélkez- hetem elevenek és holtak, jó írók, rossz írók, politikusok, államférfiak és hadvezérek fölött. A napló a műfajok császára: a novellaíró szánalmas moralista, annyira közvetetten ítélkezik, hogy mire megteremti típusát, ezerszer elfelejti a konkrét személyt; a drámaíró is mesz- sze van a hús-vér embertől: számára a sorsok is díszletek, játszik velük, mint gyermek az építőkockáival, s építménye legtöbbször annyit is ér, mint a gyermek játékvára; s a költő hazudja a legnagyobbat: egy jó rím vagy szójáték kedvéért gátlás nélkül képes rámondani a fehérre, hogy fekete. De a naplóíró, ó, a naplóíró nem hibernált tetemeket, hanem eleven embereket boncol: este, mikor kinyitja a naplóját, még meleg a napközben látott emberek szíve, veséje, mája a kezében. S ő könyörtelenül beléjük vág tollával, szikéjével...” Hát jól lerántotta a leplet Tőzsér Árpád a novellistáról, a drámaíróról, a költőről (maga is költő), és gondolat- menetét a naplóíró felé fordította, azaz ezúttal hazabeszélt, ám hajói értettem a „naplók naplója” alcímét a könyvnek, akkor a napi feljegyzések utólagos átírása és stilizálása éppen azt iktatja ki a naplóból, ami a feljegyzésekkel még szinte egyidejű volt. A stilizálás során a naplóíró már nem tartja kezében a korábban látott emberek szívét, veséjét, máját; a stilizálás engedékennyé teszi, sokkal inkább a megértés felé viszi el, mintsem az elevenen boncolás felé. Éppen ezért lehetnek olyan meggyőzőek Tőzsér Árpád irodalmi portréi; ahogyan ő beszél Orbán Ottó költészetéről, Petri Györgyről vagy Grendel Lajosról, Cselényi Lászlóról és Oravecz Imréről, többször Tóth Krisztináról, a költőről meg nőről is, és másokról, abban a megértés, a másokra való odafigyelés műveletei ismerhetők fel, s nem a toll vagy a szike vágása. Tőzsér Árpád, a naplóíró költő nagy olvasó is. Régi és új szerzők könyvei sorakoznak az asztalán, többről közülük beszél is, rendszeresen forgatja a napilapokat meg a folyóiratokat, egy helyütt arról is beszél, hogy az igazi
