Irodalmi Szemle, 2012
2012/12 - IRODALMI SZEMLE - Duba Gyula: Egy álfilozófus vallomásai 3. (regényrészlet)
Egy álfilozófus vallomásai 31 eddig nem tudhattam! Lehet az pillanatnyi villanás, sugallat, de akár elemi erejű érzés is, mintegy villámcsapás, melynek vakító fényében átértelmeződik, amit eddig írtam! Aminek a gyökérzetét és természetének alapvonásait keresem, amely alakított és meghatározott, „termelt” - mondaná Pozsonyi professzor! Filozófiája szerint minden - élő és holt - dolog „termék”... Találkozásunkat kétségeklel telve vártam s kívántam is! Hallottam felőle, hogy akórházból hazavitték, magányosan él, szinte öncllá- tóan, jár, bevásárol, jobb keze lebénult, és nem beszél. Dolgozik számítógépén, iratait rendezi, talán elmélete végső formáját összegezi, és más, számára titokzatos, mert közölhetetlen és megérthetetlen gondolatokkal viaskodik. Minden szellemi ereje és munkájának eredménye önmagában összpontosul. Bcszélőkészsége nem tért vissza, másokkal gondolatot cserélni, szavak útján érintkezni képtelen. Vágytam találkozni vele, és féltem tőle! Kit látok majd viszont? Tudatos, munkára kész férfit vagy megtört rokkantat, aki nemcsak testileg szorul mások támogatására, segítségére, hanem lelkileg is végzetesen sérült, árnya egykori önmagának?! A hallottak alapján mindkét lehetőséget feltételezhettem. A kórházi ágyon láttam utoljára, sokat gondoltam rá azóta, de a kép nem állt össze, elképzelhetetlennek bizonyult. A panelház elé, ahol találkoztunk, Bori, az unokája hozta őt autón. Ismertem a családot, melyben ő apa és nagyapa. Rokonság köt hozzájuk, bár nem vérbeli, de a születésnapját ünnepeltük. Mindig jól éreztem itt magam, de most csak a professzor érdekelt. Némileg szorongva vártam, hogy meglássam; úgy véltem, elég lesz megpillantanom, hogy tudjam, mi történt vele. Éreztem, hogy valamilyen módon az én sorsommal is összefügg, amin ő átesett. Hatással lesz rám, befolyásolja gondolkodásomat, s így a sorsomat, és talán mindazt átértelmezi, lehet, hogy felül is írja, amit tőle tanultam vagy vele kapcsolatban felismertem. Nem mentem ki az előszobába, a nappaliban vártam őt, mikor megérkezett. Tudat alatt talán úgy akartam, hogy ő jöjjön hozzám. Fiatalok vették körül, zajong- va üdvözölték, meglepetett, hogy az ő hangját nem hallom, majd azonnal megértettem, hiszen nem beszél! S ahogy a nappaliba lépett, láttam, hogy a régi testben, az ismert alakban más szellemiség él! Nem tudtam, milyen, csak éreztem, hogy - más! Mintha valamiféle benső, lelki döbbenet lenne benne, amely óvatossá és visszafogottá teszi, mintha minden tettét, mozdulatát átgondolná, s ez a folyamatos benső figyelem komollyá, szinte komorrá, s ugyanakkor habozóvá teszi. Sosem volt mosolygó, nevetésre hajlamos; most úgy láttam, hogy olyan, mintha nem ismerné a mosolyt, a nevetést. Az is feltűnt, hogy kissé meghajlott, s mintha összement volna. A szeme mozgékony, érdeklődő, ám a tekintete mintha fáradt lenne. Erősen lesoványodott. Elébe mentem, és kezet nyújtottam, a bal keze mozdult el, megfogtam, és kissé megszorítottam, de nem viszonozta szorításomat. Jobb keze mozdulatlanul lógott az oldalán. Arca nem derült fel, komolyan nézett.- Örülök neked - mondtam mosolyogva -, jó újra látni téged...! Továbbra is mozdulatlan arccal nézett. A tekintete sem oldódott fel, mintha távolról nézne, s talán kissé fürkészve, ám érdektelenül. Mintha egész lényét az új helyzet okozta tanácstalanság hatná át, talán benső meghasonlottságot érez, bár ön
