Irodalmi Szemle, 2012

2012/12 - IRODALMI SZEMLE - Grendel Lajos: Az utolsó reggelen (regényrészlet)

18

Grendel Lajos

de amúgy mindegyik rab sápadt, a napfény hiánya előbb-utóbb megmutatkozik rajtuk. Pityuval ment el a Kertész utcai börtönbe. Takács tompán nézett, nem született benne akarat a világos beszédre. Összevissza beszélt a börtönviszonyokról, az embernek az volt az érzése, hogy nem bírja tovább néhány napig, pedig, hajói tudja, ezer meg ezer nappal nézett szembe. Vajon kibírja-e, töprengett Noszlopy. Pityu Janáról nem beszélt, ott már lezárult az ügy, nem volt mit mondania neki. Takács az udvar négyszögéről beszélt, meglehetősen összefüggéstelenül. Akkor terelik oda őket, amikor már nem süt oda a nap. Mintha szándékosan csinálnák. Egyszer csak fölfakadt:

— Elfogyunk. Egy évszázad múlva alig marad magyar... Igaz, az emberhús megint divatba jön. Hála Istennek, már nem érem meg.

Noszlopy csak nézte, mint egy idegent. Ha igaz, akkor becsapja önmagát is. És tudta, hogy igaz, mert nem szólt egy árva szót sem. De hát a gyilkosság, mondta Pityu. Az túlment minden határon, az valami más volt, valami, ami a sötét éjszakát juttatta az eszébe, és délidőben a napfogyatkozást, a rettenetes nyomort, ami nem fizikai nyomor, hanem ösztönös. Lángoló nyelvű, mely mindent elpusztít, gondolta Noszlopy. De Pityu másként gondolkodott.

— Én nem vagyok gyilkos. És sosem leszek az.

Takács sötéten mosolygott.

— Hát persze. Ember vagyok, nem vadállat.

Pityu zavarba jött,

— Mit akarsz ezzel mondani?

Takács itt is sötéten mosolygott.

— Boldogtalan vagy. És a boldogtalanságból sosem lehet boldogságot kicsikarni. Sohasem, fiam. Ugyanis a boldogtalanság alapállapot. Mint az, hogy a feketerigónak fekete színe van, és nem sárga.

Szóval nem lett értelme a kíváncsiskodásnak, gondolhatta Pityu. Takács maradt, aki maradt, de úgyis tudta az ember, hogy fölösleges. Valahányszor elment hozzá a börtönbe, kedvetlenül jött vissza, sőt káromkodva. Noszlopy nem is merte megkérdezni, úgyis tudta a választ. A bíróság előtt Takács hallgatott, csupán beismerte, hogy nem volt szándékában ölni, viszont ezért fizetnie kell. A bíróságot azonban nem hatotta meg túlságosan a medveharapástól eltorzult arca. A bíróság úgy tudta, hogy alapjában véve elvetemült emberről szól majd az ítélet. Bezzeg, ha egy friss, jóképű tette volna ugyanezt... Itt is utolérte volna a medveharapás?

— Még ne menjünk vissza a szobába - indítványozta Szmimov. - Jobbra van egy társalgó. És fogadjunk, hogy teljesen üres. Már két napot vagyok itt Pozsony mellett, és nagyon jól feltalálom magam - mosolygott, ezúttal huncutul.

— Először vagyok itt - mentegetődzött Noszlopy.

— Én is — tette hozzá gúnyosan Szmirnov. - És néhány nap múlva nem is emlékszem majd rá.

— Igen. Vannak fontosabb dolgok is - mondta metsző gúnnyal Noszlopy. - Például a pénz.

Szmimov nem kommentálta a dolgot, hagyta, hadd menjen a füstbe. A tár