Irodalmi Szemle, 2012
2012/12 - IRODALMI SZEMLE - Tőzsér Árpád: Horror vacui (naplójegyzetek)
10 Tőzsér Árpád letve a pásztorkodás, mely ezeknek a gömöri-nógrádi falvaknak a megtartója volt, megszűnt. (Hol vannak már Vidróckynak, a kondásbetyárnak a manganyájai, amelyek száz-egynéhány évvel ezelőtt még a Mátra és a Gombáshegy erdeiben „korogtak, morogtak”! Egy tájház, egy Vidrócky-szoba emlékeztet rá Zabar falujában. Legalábbb ennyi!) A föld népe fölöslegessé vált. Fuldokolnak, tátognak, mint a partra vetett hal. - De nekem más emlékeim is vannak Zabarról. Két-három kilométerre van tőle az a Pogony, amely 1947-ben, mikor a felvidéki magyarokat deportáló csehszlovák kommandók elől menekülnünk kellett, befogadott bennünket (mármint a családunkat). Egy év múlva a család hazaköltözött, de én ott maradtam Pogonyban, befejeztem az iskolaévet. A hétvégeken pedig hazajártam Péterfalára, át az országhatáron, útlevél nélkül, szökve. És gyalog persze. S az országút pogony—zabari szakaszán éltem át életem első orgazmusát. Május volt, égetett a kora nyári nap, ballagtam az út porában. Aztán rám jött a vizelés, lementem az út szélére, s miközben a dolgom végeztem, mintha a földből nőtt volna ki, egy bokor mellől kis cigánylány nevetett rám. Gyorsan elfordultam tőle, hogy takarjam magamat, de ő mellém szegődött, s rimánkodott, hogy hadd fogja meg a fütyülőmet, ígéri, nem fogja megszorítani. Lehetett olyan hét-nyolcéves, én meg tizenegy és fél voltam. Falun korábban érnek a gyerekek, próbálkoztam már én is, azelőtt is kislányokkal, pajtákban, szénatartókban, de inkább csak a nagyobb fiúk rábeszélésére, s nem sok gyönyört leltem a kísérletekben. Most azonban, miután engedtem a pajkos kis útitársam unszolásának, s az elképesztő ügyességgel kezdett simogatni, egy-kettőre felrobbant a fejemben valami azelőtt sohasem érzett gyönyör, leginkább villámcsapáshoz hasonlítanám. Megijedtem, kirántottam magamat Vica kezéből (így hívták a kislányt), s futni kezdtem, magam sem tudtam, miért. Vica meg utánam, nevetve, kiabálva. Aztán megcsendesedtünk, poroszkáltunk egymás mellett, Zabar felé. Vica zabari volt, elmondta, hogy ő már ezt sokszor csinálta nagyobb fiúknak, főleg a bátyjainak, „vettettek”, ahogy ő mondta, merthogy azoknak néha „méterekre spriccel” a fütykösük (ő persze kimondta, magyarul, hogy mijük). Én meg szégyenkeztem, hogy az enyém még egyáltalán nem „spriccelt”, csak vil- lámcikázást éreztem, s olyan forróságot az egész testemben, hogy ahhoz képest a napsütés csak gyertyafény volt. — Édes istenem!, ott éreztem meg először, Pogony és Zabar között, a szabad ég alatt, az „Isten mezején”, a nyári út porában, hogy az ember erre született, erre a gyönyörre. Arra, hogy kislány és kisfiú legyen, s úgy lo- vacskázzanak, hogy a lány fogja a fiú fütyülőjét, s fut, fut, a fiú meg utána, s nevetnek, nevetnek, nevetnek. Most meg, ötvenöt év elteltével azt olvasom, hogy Zabar Magyarország leghidegebb pontja. Nem igaz!, ha én Zabarra gondolok, mindig 50 millió Celsius fokot érzek magamban. (Állítólag ilyen volt a hőség a hirosimai atomrobbanás centrumában. Elnézést a morbid párhuzamért!) Január 20. Az olvasótól általában a teoretikusok sem tagadják meg a referenciát, a jelentést: tisztában vannak vele, hogy aki olvas, az elsősorban nem a szöveget magát keresi
