Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - KÍVÜL BENT - Duba Gyula: Egy álfilozófus vallomásai II. (regényrészlet)
24 Duba Gyula Ebben a lakásban viszont a vonatok bűvöltek el. Állandóan hallottam a hangjukat. A harmadik emeleten a szobám, ablaka a szemben lévő vasúti töltésre néz, a sínek és az ablak egy magasságban voltak. Számos sínpár vezet a főpálya- udvar felé. S állandó ott a forgalom. A közeli viadukt fölötti vonalak elég messze vannak a pályaudvartól, hogy a befelé tartó vonatok ne lassítsanak, a kifelé tartók pedig már elérték utazósebességüket. Ablakommal szemben gyorsan közlekednek a szerelvények. Éjszakáimban állandóan vonatok száguldottak. Dübörögve rohantak, és nagyokat sípoltak, a hosszú szerelvényeket fekete gőzmozdonyok vontatták, az ablakon kinézve láttam sötét füstjüket és sistergő fehér gőzeiket, ahogy kilő vélték, mintha fel akarnák robbantani az éjszakát. Néha abban sem voltam biztos, hogy ébren vagyok-e, vagy álmodom a nyughatatlanul száguldó vonatokat. Aztán any- nyira megszoktam őket, hogy már nyugodtan aludtam; néha álmaimból is kimaradtak. Aztán valamilyen okból más albérletbe költöztem... S ahogy mondják, csöbörből vödörbe estem! Új szobám nyugodt helynek tűnt fel a Kolibán, egy vállalati lakóház harmadik emeletén. Néha éjszaka olyan zajtalan, szinte néma volt a környék, mintha a hely ki lenne rekesztve a világból. Tiszta, jó levegő, súlyosan csendes táj, már-már vidékies hangulat, hajnalban kakas kukorékol álomszerűén, s emlékként egyet-egyet vakkant a kutya, nem ugat, mert itt minden csendes, szinte mozdulatlan, s nem történik semmi! Az utolsó trolibusz éjfél előtt jön fel a városból, villámló fényeket kelt az érintkezők váltóin s a vezetéken, mintha a hegyek fölött váratlan vihar készülődne. Majd szinte azonnal visszatér végállomásáról, és többnyire üresen legurul a kanyarokkal teli lejtőn a városba, melynek fényei innen nem láthatók. Magára hagyva a Bellová utcát meg a többi közöket és zsákutcákat, hogy a Kolibára véglegesen rátelepedjen a félhomály, s csak az utcai lámpák tört fényei pislákoljanak. Eszményi hely, hogy a magamfajta szellemi kalandvágyó alaposan kialudja magát. A felesleges neszeket, bántó zörejeket kerülve lopózom új szálláshelyemre, óvatosan nyitok ajtót, hangtalanul a szekrényeket s a vízcsapot, lámpát sem gyújtok, úgy fekszem le, és máris álomba kényszerít az éjszakai nyugalom. Hajnali sötét van, amikor arra ébredek, hogy a közelemben operaáriát énekelnek. Szép lágy bariton hangon, de nagy erővel, és mély átéléssel, nyílt torokból, ahogy a hivatásos énekesek eresztik ki hangjukat. Talán a Carmenból volt a szóló, majd a Turandot-ból következett, az ismeretlen énekes repertoárja gazdagnak, szinte kimeríthetetlennek bizonyult. Tökéletes produkciója betöltötte a házat, otthonosan szárnyalt a lakásban, és magabiztosan uralta az éjszakát. Igyekeztem megérteni a helyzetet, nem gyújtottam fényt, órám fél ötöt mutatott, hajnalok hajnala van, s a csodálatos énekhangtól zengeni látszott a világ! Nemsokára anélkül, hogy fel kellett volna kelnem, minden kiderült. A házigazda munkába készült és a fürdőszobában énekelt. Reggeli műszakba indul az első trolibusszal. S ahogy erre rádöbbenem, a negyven év körüli, első pillantásra jóhiszemünek és jámbornak vélhető, derék emberre gondoltam. Áll a tükör előtt, és borotválkozni készül, s köz
