Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - „...OTTHON HAZÁTLAN” - GÁL SÁNDOR 75 ÉVES - Gál Sándor: Kitágult nap 10. - „Szép az, ami kétségbe ejt" (naplójegyzetek)
12 Gál Sándor amelyben egy tasmániai „csodáról” értesültem. Tasmániában - állítólag - honos a „szárazföldi folyami rák!” Na! Az én rákom pedig, két rövid verssor rímei között halad, imigyen: „ahogy a rák jár előre hátrál” Lehetséges, hogy ennek is köze van ahhoz a „zsugorodáshoz”, amivel ezt a pár sort kezdtem?! Hogy én is - akár a rák - előre hátrálok?... * * * Ha valami nem az ember szándéka szerint alakul, akkor olyan érzései támadnak, mintha megrövidítették volna, vagy mintha valamit elvettek volna tőle... A be nem teljesült várakozás így vagy úgy, hiányérzetet okoz, és hiába érvel az értelem, az ösztönök az észérveket felülírják. Mert: egész délután - a kert kapálása közben - az foglalkoztatott, hogy végre újra kimegyek vadászni, őzre, vaddisznóra, hogy felülök valamelyik lesre, s lesz egy-két órám arra, hogy... A három pont után akármivel folytathatnám a megkezdett mondatot, mert a magasles helyett itt ülök az íróasztalnál és hallgatom a lassú esőkopogást, az ég távoli moraját, s az erdő estéli, varázslatos hangja vagy csendje helyett a tollat koptatom, ha ugyan még koptatható, mert már olyan „vastagon fog”, mintha a betűket ecsettel pingálnám ide. Szóval, a délutáni elszánást ezért követte, vagy követhette a bennem felgyülemlett hiányérzet. Holott egyébként egészen jó napom volt, dolgoztam is, elkészültem A MOST egy új részével, ami, azt hiszem, egészen jóra sikerült. Itt pedig odáig jutottam magammal, hogy ha már ez az eső elverte az estéli vadászatomat, hajnalban - csak azért is ! - összekapom magamat, és kerülök egyet a síkon. Mert a hajnali vadászat attól válik mindig különlegessé, hogy szívünkben éled meg a táj és szemünkben ébred fel a Nap... * * * Ötven-hatvan évnyi emlékek elevenednek meg a kint-létben, a mozdulatokban, a napébredést megelőző szellőfutamok játékában-ritmusában. Minden megtelt - akkor! - a levágott széna-, vagy lucemarendek párálló-szálló illatával, távolabb a kalászba forduló búzatáblák felett ezüstre váltó keskeny ködfátyol-takaróban pedig az ébredő nap sugarait fürösztötte... Szerettem azokat a hajnalokat, szerettem apámmal bejárni a határt, csak a korai ébresztőt nem szerettem... Mostanában pedig én ébresztem már a hajnalt, s valahogy úgy állok az ébredő nappal szembe, ahogy egykor apám - inni egy kortyot a fényből. Később - mert versekkel bíbelődtem - arról kezdtem gondolkodni, hogy meddig képes az ember olyan szellemi koncentrációra, amelynek eredmény még vers, még költemény?! Másodjára pedig, hogy az ember eljut-e annak a beisme
