Irodalmi Szemle, 2011
2011/10 - OLVASÓ 2011/2012-2. - Németh Zoltán: A népi lírától a posztmodern költészetig (tanulmány Tőzsér Árpádról)
A népi lírától a posztmodern költészetig 83 gia és a rapszódia nyelvét használó, a különféle tragikus-romantikus szerepeket variáló verstípus váltja fel: „Szakadjak meg bár, / torkomba bukjon / szó helyett sós vér: / ne hagyjam jussom.” Ebben az időszakban ez a költészet Juhász Ferenc és Nagy László második korszakának kortársi poétikai újraértelmezését hajtja végre. Mindamellett ez a nyelvkezelés és világlátás nemcsak az első kötetben érhető tetten, a második Tőzsér-kötet is sokat köszönhet ennek a lírafelfogásnak (lásd az Egy pillanat a csillagidőből vagy a Fut Csallóköz című verseket). II. 3. Tárgyias líra Mégis: a Kettős űrben (1967) című második Tőzsér-kötet a váltás igényével lép fel. Az áradó dikciójú, kép- és metaforazuhatagokkal operáló második korszak után az itt található versek többsége a tárgyias költészetre jellemző eljárásokkal él. Ezek a Tőzsér-versek már Nemes Nagy Ágnes (a Kettős űrben cím valószínűleg Nemes Nagy Kettős világban című kötetére utal), Pilinszky János, T. S. Eliot és Vladimír Holan szövegeit „olvassák”, és a megváltozott nyelv más létértelmezést is közvetít. A lét nem az idilli valóság ígéreteként, nem is lázas, mindent megsemmisítő, felfoghatatlan ösztönkiáradásként, hanem a hiány lenyomataként funkcionál. Mindenesetre nem állíthatjuk, hogy Tőzsér versei olyan személytelenítő eljárásokkal éltek, mint Pilinszky és Nemes Nagy költészetének egyes darabjai. Minden tárgyiasság ellenére ekkor még Tőzsér továbbra is ragaszkodik a második korszakára jellemző költőfelfogáshoz. Verseiben a költő továbbra is az a kiválasztott, akiben a lét tragédiája összpontosul: „A kör bezárul, a világ rólam / leszakad, s már nem magyarázza / szívzörejemet, idegbajomat / anyagi mása” (Kiáltás). Az Érintések (1972) című kötet verseiben viszont már sokkal programszerübb a tárgyiasságra való törekvés: Nemes Nagy Ágnes mellett a cseh Vladimír Holan és főleg a lengyel Zbigniew Herbert poétikai eredményeit használja fel Tőzsér, és persze nem feledkezhetünk meg a kortárs szlovák költészet hatásáról sem (Milan Rúfus, Ján Ondruš). A személyiség széthullásán érzett kétségbeesés válik ekkorra Tőzsér költészetének fő hajtóerejévé, s tulajdonképpen ez az identitásprobléma vezeti el a személyiség nélküli világ megteremtéséhez: „a szabadon hemzsegő dunai szelek / a térdéről ebédelő kőműves / felszívódtak a / tízemeletes betonnövények / holt edénynyalábjaiba / már csak a radiátor tud róluk / az ő emlékezete a földszintig leér / rejtett csövekben kotyog a múltja” (Vetítés 12). Mindez szoros összefüggésben áll a szülőföldprobléma ontológiai átértékelésével. Míg első korszakában a szülőföld, a gömöri táj anyaként jelent meg, addig a második korszakban ez a szülőföld-anya az egyéni lét tragikumának feldolgozhatatlan okává minősül, a harmadikban pedig már egyfajta szülőföldkomplexusról beszélhetünk. A szülőföld léte a reálisban megkérdőjeleződik, hiszen „otthon”-ként a 20. századi ember lakótelep-rengetege, betondzsungele jelenik meg, a szimbolikusban viszont felerősödik: a lakótelep tudatalattijává minősül a gömöri táj. Hogy milyen mély és hosszan tartó változásról van szó, azt jelzi, hogy ennek az 1970-es évek elején megjele
