Irodalmi Szemle, 2011

2011/10 - SZEMLE - Száz Pál: Kijáratok (György Norbert: Átmeneti állapot)

70

SZEMLE

nómot, hogy biztos kézzel, helyes ritmusban lepötyögjünk egy Schubert-dalt (valamit az egyszerűbbek közül), sem pedig receptet, csak hozzávalókat. Hallunk viszont visszatérő fémkoppanásokat az állomás irányából, melyekről már lassan eldönteni sem tudjuk, hogy valódiak- e, vagy csak a fejünkben szólnak. Őszinte és emberi összetartozás-érzésünk lehet például az emésztés biokémiai folyamatainak szemléletes leírásától. Nincs nyelv- bűvészkedés, van nyelvelés. Idegen ember beszél egy másikhoz, s mi hallgatózunk, s ez tán izgat is minket. Nincsenek rózsaként bomló metaforák, legfeljebb vadvirágok az árokparton, amott tovább meg egy kiszáradt barackfa.

Olvassuk György Norbert sorait, de nem is tudjuk, miért. Olvashatnánk figyelmesebben is, de nem tesszük, mert lusták vagyunk. Ez a tény pedig frusztrál minket, noha tudjuk, hogy idejében - s bölcsen — feladtuk természetes ösztönünket, hogy megértsük. Hogy összeálljon. Nem áll össze (s igy mintha mi is a könyv figuráihoz kezdenénk hasonlóvá válni), mi mégis valamiért tovább olvassuk — s meglepő módon még a figyelmünk sem kalandozik el. Sőt — megbékélve a sötét tudatlanságunkba beengedett fénynyalábok csekély számával - érdekel bennünket a szöveg, vagy tán ami mögötte/közötte van. Ezért aztán vissza is lapozunk, mert ismerős helyre, hangra, szóra, figurára bukkantunk. Beengedjük magunkat a szöveg mókuskerekébe, s újrajárjuk, mert végül a kiindulópontba jutottunk. Jegyzetelhetnénk is, mert nem bízunk a memóriánkban, de annyira mégsem szállt meg minket a szorgalom. Hagyjuk, hogy a visszatérés bizonyossága feloldódjon, hogy kétséges legyen, vagy legalább benyomásszerű, itt-ott déjá vu. Hagyjuk, s csak nézzük, „hogy ami valaha egésznek tűnt, most apró darabokra hullik szét.”, mert „a puszta szándék, hogy pontosan ábrázoljuk a külvilágot, már értelmezés...”

Labirintus ez, s mi el vagyunk veszve benne, mert el kell vesznünk, mert nekünk ez rendeltetett - mondjuk, s ha már deterministák vagyunk, akkor legyünk érzelmi hedonisták is, s intezíve engedjük magunkat elveszni az elveszettség érzésében. Különben sem lehet logikusan, fejben összerakni a labirintust. A járatok kanyarognak, visszatérnek helyek, itt már jártunk, csak most más útvonalon vagyunk. Szembejön Bügyi bácsi, aki nyolc sarokkal előbb már halott volt, s ott feküdt „cirka két méter mélyen, áramvonalas tölgyfa koporsójában”, most viszont fellövik az űrbe egy „intelligens fémszarkofágban”. A „klasszicizáló folyamat” ideáljának okán öncsonkító Norbert is visszatér egy teljes öngyilkosság, és egy utolsó - világias és rituális -, jéghideg húsleves elfogyasztásának erejéig. Visszatér a peron, a szétverés (lakás, test), a lenézés a magaslatról.

Itt mindig beszélnek, itt mindig egyvalaki beszél - csak monológ van. Valami nem sok tudható arról, hogy ki beszél, de hogy kihez, az nem. Lehet, hogy más valakihez, vagy magához, vagy egy másvalakihez, aki a magú ban van. Kép és szó van: leírás és parlando-egység, kiegyensúlyozottság a verbalitás és a vizua- litás közt. De a leírás itt parlando, és fordítva. Cselekvés, cselekmény, mimetikus elem szinte hiányzik, ami az lenne, az is csak ábrázolva van az elmondással.