Irodalmi Szemle, 2011
2011/10 - SZEMLE - Iancu Laura: Elmentek a fák... (Mikola Anikó: Holtágsirató)
Szemle £ Elmentek a fák... Mikola Anikó Holtágsirató című kötetérők „Nyelvek mondják ki utolsó szavukat” - idézi Lénárd Sándort Mikola Anikó, és e sorok írója úgy érzi: Mikola Anikó verseiben ezek az „utolsó szavak” visszhangoznak. Ami pedig visszhangzik, az nem lehet a semmi, más szavakkal: az elmúlás nem végérvényes pusztulás. E visszhangzó titok megértésére, „lefordítására” többen (Tőzsér Árpád, Bábi Tibor, Szentmihályi Szabó Péter, Szeberé- nyi Zoltán, Zalabai Zsigmond stb.), de korántsem elegen tettek kísérletet, legutóbb a jelen írás apropójául szolgáló, a Holtágsirató című, Versek, versfordítások, vallomások, interjúk. 1963—1996 alcímű gyűjtemény szerkesztője, Tóth László. A verseket, versfordításokat, vallomásokat és interjúkat közreadó tisztelgő kötet, talán épp a sokmüfajúság, a több-szó- lamúság ereje révén, valósággal meg-idé- zi, jelenvalóvá teszi a szerzőt. A szavak mögött gondolatok, a versek mögött tapasztalatok rejlenek. És Mikola Anikó mögött is föltűnik Valaki, Aki minden versben, minden elgondolt, leírt és elhallgatott szóban is ott van: „Előled én Uram - Hozzád menekülök.” Kerülgetik egy * mást, folyvást egymás körül keringve. A költő kategorikus: visszavonja a reményt, bezárkózik, megszámlálja a magány napjait, befelé él, befelé tágul, és haldoklik. Mintha nem akarná, hogy legyen ereje a holnaphoz. Mintha csak félig mondta volna ki az igent a létezésre. Az igen másik fele a gyanakvás. A fenntartó hit, a kíváncsiság. Az igen másik fele a költészet. Mikola Anikó költészetének egyik üzenete, hogy a költészet, a vers a megismerés eszköze. „A költészet [...] szent dolog, amit nem szabad lerángatni a sárba” - vallotta a költő. Mégis, a költészet az, amely leereszkedik az emberhez: „... a költészet nem olyan erős, hogy megváltsa a világot, de annyira nem erőtlen, hogy az egyes emberben ne tudna felébreszteni valamit.” Valamit abból a világból, amelyre a mitológiák, a mesék és a hitből feltörő zokogások emlékeztetnek, nagy ritkán, egy-egy évszázad elvetemült szülötteinek megfáradt siratóiban, akik hangja még visszhangozik a tenger hullámaiban, a hegyeket megtartó sziklákban, és a hasadékokban megpihenő fénysugarakban. Talán ennek a siratónak a visszhangja vonzotta Mikola Anikót a kubai, illetve a dél-amerikai költészet vidékére, ahol csakugyan megigézte (a) „valami”. Talán ezek a sorok: „Ez az iszonyú sikoly / a vizek fölött / a megégett éjszaka / sikolya volt”; vagy az a négy sor, melyre a * Tizenöt évvel ezelőtt, 1996. október 22-én hunyt el, ötvenkét évesen, Mikola Anikó költő, műforditó; írásunkkal rá emlékezünk. — A szerk.
