Irodalmi Szemle, 2011

2011/10 - GYERMEK, IRODALOM - Kovács Lajos: Az x írónemzedéktől az alfa olvasógenerációig (tanulmány)

Az x irónemzedéktől az alfa olvasógencrációig

59

kány című meséjét, amely valójában főváros-ismertető sétára invitál a maga boszorkányos körítésével; még inkább ilyen a Zágoni Balázs köré szerveződött Kincsesvárosok sorozat, ahol az író annyira anonim és alázatos az illusztráció és a kreativitás érdekében, hogy az olvasó a magáénak higgye a városok animált múltjában kikerekedő történelmi regé(nye)ket.

És már itt vannak a semmitől sem idegenkedő, a megismerés határait szétfeszítő közlések, narrációk magyarra fordított „Kaki-könyvei”. Egyelőre ugyancsak idegenből fordítjuk a Rosszcsont Petik és Piroskák antiszociális látleleteit, ám látnunk kell, hogy van olvasótáboruk, mert nem a tetszésünk, nem a látszat, hanem a morális válság iránti kíváncsiság fordítja feléjük a hiperaktív figyelmet.

De aktualitását veszíti-e a másik oldalon „makacskodó” írónemzedék különös érzékenysége, amikor magá(ny)ra hagyott nagyszülő generációk felé tereli a gyermekfigyelmet (lásd Dezső Andrea Mamuska „képesregénye”, még bensőségesebben Kiss Ottó A nagypapa távcsöve című „versnaplója”)?

Van persze olyan törekvés is, mely szerint az alfa-világot az x és z kultúrán kellene ú/raszocializálni. De hát visszafelé nemcsak büntetőkönyvet alkalmazni lehetetlen: javító-nevelő munkát végezni se nagyon lehet. Mint ahogy nem lehet - sajnos - lábjegyzetek nélkül olvastatni zékkel és alfáékkal a Nagy László, Pilinszky János, Szécsi Margit alkotta, kényszerűen szimbolikus csomagolásban ránk hagyott verses meséit. Ebben a műfajban sikeres túlélőnek a kicsinyekhez máig friss nyelven mesélő Zelk Zoltán mutatkozik - miközben a műfaj az idő ködébe veszik. És már alig van példa olyan fontos, kisközösségi kultúrákat mentő-kínáló kötetekre, mint a Závada Pál gyermekkorának szlovák meséit egybegyűjtő könyv, vagy a Milyenek a cigányok? című kisantológia.

A hajdani írószövetség épületében volt kiírva egyszer régen: „írók, alkossatok remekműveket!” Ez a provokáció dolgozatom alcímében is: Rohamos nemzedékváltás - kullogó gyermekirodalom? Talán sejteti ez a sok nekifutás: ennél azért árnyaltabb írói válaszaink vannak a rohamosra. Már amit értünk belőle! Ezért több az adósságunk is. Megkockáztatom azonban: az irodalom nem lesz soha pszichológiatudomány. Weöres után szabadon: Kedves pszichológus nénik-bácsik! Hun írogatunk, hun elhallgatunk, különböző jerekkönyvekkel kísérletezünk. (Ez az író-költő válasza. A többi a szülői házé, az iskoláé, a könyvtáré.)

Balázs Géza gyűjtéséből való még mindig az alapvető, közös eszközünk'. „Gyerekek! (X-ek, у-ok, z-k, alfák!) Most egy nagyon jó régi szoftvert fogok nektek bemutatni. A neve: könyv.” Mindenki érdekében el kell adnunk magunkat.