Irodalmi Szemle, 2011

2011/10 - IRODALMI SZEMLE - Mészáros László: A festő bosszúja (novella)

A festő bosszúja

39

először jól elfárasztotta őt, majd míg a lány szundikált, Luca festett. Pont azt a pillanatot akarta megragadni, amikor a test már kezd emyedni az álmosság hálójában.

Később a fejjel majdnem többet vesződött, mint a testtel, mert az nehezen illeszkedett a testhez. Végül aztán már úgy gondolta, hogy késznek mondható a kép. Amikor azonban a fizetségre terelte a szót, az asszony az előzőleg említett összegnek csak az egytizedét volt hajlandó megfizetni, mondván, hogy a test nem az övé, s azért Giannola már természetben megfizetett.

„Te mindent elmondtál az asszonyodnak”, förmedt rá a lányra Luca. Giannola aztán bevallotta, hogy azért mondta el az asszonyának, miként is vitték vászonra a testét, hogy rágja a sárga irigység a fukar némbert. Már a saját ura se fekszik melléje, nemhogy másnak akadna meg rajta a szeme.

Szerencsére a képet Luca visszavitte a műtermébe, hogy elvégezhesse rajta az utolsó simításokat és szignálhassa azt. A legszívesebben széthasogatnám a vásznat, játszadozott a tőrével. „De hol abban a bosszú?”, csodálkozott Giannola. „Igazad van, hol lenne abban a bosszú? De hát akkor hol legyen a bosszú? Már pedig ezt nem hagyom annyiban!”

Luca fel s alá járkálva mindig visszapillantott a képre. Egyszer aztán úgy tűnt neki, hogy az asszony csúfondárosan néz vissza rá. De csak bizonyos szögben nézett így feléje. „Ez az, egy bizonyos szög!”, kiáltott fel Luca. „Meg talán a lobogó gyertyafény. Megvan!” „Nem értem”, mondta Giannola. „Majd megérted, ha átfestem a képet.” „Tönkreteszed a szép testemet?” „Igazad van, azt nem tehetjük tönk-re. Ráérsz még?” „Reggelig is maradhatok, mert az asszonyság nincs otthon.” „Akkor vetkőzz!”

Másnap estére készen volt a kép, most a fej is Giannoláé volt. Remek kép, bólogatott a mester. Most pontosan eltalálta az éppen elszunnyadni készülő arcot és az éppen elemyedő testet. „De hát én nem vehetem meg tőled, nekem nincs annyi pénzem!” „A kép akkor is a tiéd, legfeljebb majd itt tartod nálam. Nézd, ide is fir- kantom, hogy »Giannola képe - Luca Bolo«. Mondd meg az asszonyodnak, hogy az ő képén még néhány napig dolgoznom kell. Majd személyesen viszem el a kész képet. Akkor majd megérted a bosszúm lényegét.”

Az ötlet egyszerű volt ugyan, de azért Luca többször is beleizzadt, mikorra meg is valósította azt. Még két kollégájával is konzultálnia kellett bizonyos festői technikákat illetően. Tudott olyan képekről, amelyen az alak szeme mintha mindig arra nézne, ahonnan néznek reá, de neki sokkal nehezebb dolgot kellett megoldania.

Először Giannolának mutatta meg a képet. „Ez az új kép?” „Egy heti munkám van benne.” „De hisz ez ugyanolyan, amilyen volt!” „Ha valaki szemközt áll a képpel, akkor igen. De gyere csak ide, most, innen vess egy pillantást a képre.” „Semmit se látok. Figyeld csak a fény lobogását.” És akkor Giannola észrevette, hogy a test helyett egy csontváz jelenik meg és tűnik el a gyertyafény lobogása szerint. „Teremtő Atyám! Hát ilyet is meg lehet festeni?” „Michelangelo megfestette magát Istent is”, mosolygott Luca. „Ha ezt az asszonyom meglátja... akkor megüti őt a guta!” „Ha nem is rögtön, de remélem, hamarosan!”