Irodalmi Szemle, 2011
2011/9 - IRODALMI SZEMLE - Szászi Zoltán: Elindulnak a hajók (novella)
28 Szászi Zoltán nem tudták, hogyan is állnak egymással, mert a kapitány még hajózni akart, a lány meg már kikötni, s hol az egyik engedett a másiknak egy egészen aprócska gesztust, hol a másik, de igazán csak a nyári éjszakákon lobogtak együtt, amikor az eget nézték, s amikor kapitány arról mesélt a vállán pihegő lánynak, melyik csillag szerint szokott ő hazafelé tájékozódni, ha éppen kint van azon a be nem látható végtelen vízen. Eszébe jutott, hogy hiába kereste indulása előtt, a recsegő, érmés telefon nem adott vonalat, amikor meg kicsöngött végre, akkor csak valami surrogást, meg búgást lehetett hallani, meg egyszer talán egy kétségbeesett hallózást is, olyan hangon, amely lehetett volna akár a lányé is. - El kellene búcsúzni, el kellene, de hát... - gondolta, és talán félhangosan ki is mondta, mert Adélka megöntötte a nyolcadik féldecit az ágyas pálinkából, meg két mozdulattal kicsapolta hozzá a pikolót is - de hát nem baj, semmi sem baj, majd legfeljebb felhívja holnap a kikötőből a lányt, hogy ez az út, na ez most kissé hosszabb lesz az eddigieknél, még az is lehet, hét hónapig is eltart, de lehet, hajói átgondolja, még az is lehet, hogy utána már leteszi a kapitányi sapkát, beakasztja a három aranycsíkos parolival díszes egyenruhát a szekrénybe és végleg hazajön, vagyis végleg itthon marad. Legfeljebb majd elmegy dolgozni a cukorgyárba, hiszen ott is gőzgépek meg egyéb komoly masinák közt dolgoznak a fehér munkaruhában izzadó főzőmesterek, a piszkosabb kék ruhában nyüzsgő berakodók meg a köpenyes ellenőrök, akik közül majdnem mindenkit ismert, s ha el akar valamit itthon intézni gépészügyben, még a gyári főmérnököt is meg tudta volna keresni, hiszen anyja húgának udvarolt a mérnök úr egy időben, még náluk is járt, kint a kertben egyszer poharazgattak, s hajói emlékezett, éppen kubai rumot ittak, jéggel, Elemingway-módra, vagyis sok rumot és igen kevés jeget, jól ösz- szerázva. Az udvarlás csak azért maradt abba, mert anyja húga egy tavaszi reggelen egyszerűen nem ébredt fel, s ez a tavaszi reggel arra az éjszakára virradt, amelynek alkonyatján megkérte a kezét a mérnök úr, s a nagy boldogság miatt a gyenge szív megszakadt, mondanák a romantikusok, de csak egy titokban az anyja húgának agyában már talán a születéskor kialakult aneorizma pattant el, sokkal prózaibb okaként az elmúlásnak, mikor a cipője lehúzásához lehajolt. Szép temetése volt, szinte az egész város tiszteletét tette, Adélka férje, aki egyben a tüzoltózenekar tamburmajorja is volt, aranybojtos, kék díszegyenruhában vezényelte végig a városon lassú gyászzenéket játszva a zenekart, s ugyancsak megadta a módját a szertartásnak, mert mindennek a végén, a minden gyászolót megrázó sírba tételkor a lány kedves dalát, a János vitéz nagy, melankolikus rózsadalát is eljátszotta a zenekar, el-elfulladva néha, hogy a nagy meghatottságtól úgy sírt a gyászoló tömeg, mint egy nyári záporeső, amely éppen mindent elmosni óhajt s minden cukorízt feloldani kíván a sós könnyekkel és a fúvósok homlokáról lecsurranó izzadtságcseppekkel.- Ördög vigye ezt a sok fura kitoluló emléket - riadt fel magában a nyolcadik feles leküldése után a kapitány -, úgy nosztalgiázok itt, mint aki halni készül, pedig most lesz a legizgalmasabb utam, a rakomány olyan titkos, hogy magam sem tudom, mi az - gondolta, majd fizetett, megbiztatta Adélkát, hogy minden rendben
