Irodalmi Szemle, 2011
2011/9 - IRODALMI SZEMLE - Szászi Zoltán: Elindulnak a hajók (novella)
26 Szászi Zoltán védettséget biztosító légközeg tudja egy kis időre közömbösíteni. Kék, csuklyás ano- rákját vette fel, cigarettát keresett, az egyik dobozban már csak három szál lötykölő- dött, majd beszólt anyjához, aki délutáni pihenésére készült éppen, hogy indulna, s majd érkezik, ne várja vacsorával, csak nézze nyugodtan a tévét, ha megéhezne, hát majd harap valamit a Kispiszkosban. Kint egyre sűrűbben gombolyodtak a cukorillattal és hópihékkel terhes felhők, a napból mindössze egyetlen vékonyka és halvány, mályvacukor színű csíkocska látszott a kert végén, amerre a fővárost, a kikötőt lehetett sejteni. Egy tehervonat fuldokló zakatolása, borzas verebek halk, aludni készülő csir- regése, cinegék elvékonyodott pittyegése, egy sóhajszerű húúú a fenyő tetejéről, a szomszédasszony pákosztos macskával való perlekedése, néhány autó ablak alatti dübörgése hallatszott csupán, meg messziről egy mentőautó szinte kétségbeesett, nyávogó hangja, amint éppen szalad valahová, valami halált elriasztani, talán már hiába. Az igazi, a gályások törzshelyének számító kocsma nem volt túl közel a kapitány lakóhelyéhez, százszor és ezerszer végiggyalogolt út volt ez, melynek szinte minden lépését becsukott szemmel is fel tudta magában idézni, s most is így ment, csukott szemmel, talpa már nem is csattogott a kövön, a fagyos aszfalton, a karamellszínü hó barna és visszavonhatatlan csendet rakott köré, míg jó félóra, fagytól dermedt februárban való vakon lépkedés után oda nem ért az áporodott kocsmai füst, férfthúgy, sós hering, köményes meg ágyas pálinka, átázott kalapok és kabátok, izzadt férfiak szaga, meg a nagy mellű kocsmárosnő moszkvai kölnijéből keveredett, penetráns szagú kocsmához. A halványszürke kis épület, madzaggal kikötött rácsú ajtajával egy polgárház és egy közért közé beszorítva várta pisla fényével, tavalyi karácsonyi díszítés maradványai koszlottak alumíniumvázas ablakában, bent a nehéz székeken néhány gá- lyás ült, mindezt csukott szeme mögött is képes volt megidézni, mintha valóban... Még a benti füst sem volt elég tömény neki, még oda is beszivárgott az egész várost elborító émelyítő karamellillat, a kocsmárosnő izzadt, petyhüdt arcán ólomszürke fáradtság, szeme alatt pedig tekintélyes méretű kék monokli díszelgett, valószínűleg ismét nehéz napokat élt túl állandóan féltékenykedő, majdnem kétmázsás férje miatt, aki tűzoltóként kereste kenyerét, és arról volt híres, hogy az egyik tanyai tűzesetnél rettenetes erejével több mint három percig tartotta a felgyulladt házikó mestergerendáját, míg kollégái ki nem mentették az addigra ffistmérgezés miatt elalélt öregasszonyt, aki bánatában gyújtotta magára a kulipintyót, mert elhalt az ura. A tűzoltó olykor-olykor alaposan eltángálta fáradt feleségét, pedig semmi oka nem volt rá, még ha sokat is szolgált éjszakánként a cukorgyári tűztoronyban töltve a munkaidőt, figyelve minden füstmacskára, ami csak a város felett vagy látótávolságban megjelent, kár volt a tángálásért, mert asszonya hűséges természetű volt, nem afféle könnyüvérü utcakata, bártyúk és éjjeli lepke. Nem volt oka félté- kenykednie a mindig kék, személyre szólóan varratott egyenruhában feszitő bivalyerős férfinak, mert Adélka, így hivták a kocsmárosnőt, soha nem adta még jelét sem annak, hogy hütlenkedne, nagydarab emberét a világ leficsúrabb ficsúrjáért sem hagyta volna el. Úgy szerették egymást, mint hegy és völgy, egymás napi látása nél
