Irodalmi Szemle, 2011
2011/9 - IRODALMI SZEMLE - Száz Pál: Minotaurus (elbeszélés)
Minotaurus 9 asztrológusokra, tenyérjósokra. Ezek az összefüggések benne vannak a Picatrixban vagy Agrippánál. De nem is ez a lényeg. A nagy felfedezés abban van, hogy te alakíthatod a labirintust, áttörhetsz a falain. A földi világ merő káprázat, ha ezt tudatosítod, hatalmat nyersz felette. A Teremtő maga képére alkotta az embert, ennélfogva ő is képes a teremtésre. Beleszólhat Isten szövegébe, vezetheti a kezét, felülírhatja a programot. Mert nincs sors. Te választasz.” Nem értettem, mit akar kihozni ebből a fantazmagóriából. Témát váltott, és az írásról kezdett beszélni. Előadta, hogy a művészet a teremtett dolgokból való teremtés, és hogy az író maga is jeleket rejt el a szövegében, mint a Nagy Építőmester. Pökhendin azt mondta, ő már mindent megírt, amit megírhatott. „Most azonban magamat kezdtem megírni. Térképet készítettem, visszafelé követve a jeleket, hogy megtudjam, honnét jöttem, és merre mentem. Megírtam az életem, a mai napig. Ez az írás emésztette fel a legtöbb energiám eddig. Olyan szöveget írtam, amely pontosan lefedi a múltat, az életem legpontosabb térképét. Most a szöveg és az élet összeér. Eddig az élet írta a szöveget, most azonban fordítva lesz, a szöveg írja az életet, az én kezem által. Meg fogom írni a jövőm, és minden hajszálpontosan úgy fog történni. ” Belepillantottam a legfelső ívbe. Értelmetlen szöveghalom volt az egész, szavak, jelek, mondatok látszólagos összevisszaságban, oszlopokban, vagy egymás mellett, egymás alatt, halmazban, vagy külön - egy kukkot sem értettem az egészből. Tényleg kezdtem azt hinni, hogy barátom teljesen elborult. Őrült beszéd, de rendszer, az mégis lehet benne. Komolyan aggódtam, mikor magára hagytam. Ritkán, rendszertelenül jöttek tőle a mailek. Nem is szóltak szinte másról, csak az őrült tervéről. Mikor már azt kezdtem latolgatni, talán egy pszichiáterrel látogatom meg, lanyhulni kezdett ez az őrület. Egyre kevesebbszer említette, végül már a saját életéről is hajlandó volt beszélni. Pár héten belül visszajött a barátnője, és új céget alapított - ezúttal programozócéget. Abban kezdett dolgozni. Vett új kocsit. Legközelebb úgy egy év elteltével találkoztunk az esküvőjén. Szerencsére szó sem volt labirintusokról meg hálókról. Közölte, hogy útban van a gyerek, aztán leléptek Balira nászutazni. Szépen épült a cég, ő meg tollasodott. Vett egy nyaralót. Jött a másik gyerek, egy kislány a fiú mellé. A fiú kicsit beteges volt, de ezen kívül minden tökéletes volt. Már alig-alig találkoztunk, mailt is csak itt-ott váltottunk. Egy napon azonban, rémisztő mailt írt. „Befuccsolt. Vége. Elvesztem. Már nem vagyok ura a saját szövegemnek. Eddig minden összejött, minden sikerült, csak megírtam, és úgy lett. De most már nem tudom azt írni, amit akarok. Nem tudom kihozni a szövegből azt, amit akarok. Már a szöveg az úr. Ő diktál. Nem lehet másképp, csak úgy, ahogy ő akarja. Nincsenek lehetőségek. Úgy KELL lennie. A szöveg írja magát. A szöveg ír engem.” Tényleg nagyon megijedtem, hiszen már rég elfelejtettem ezt a bolond utópiát. írói gyakorlatomnak hála, tudtam, hogy miről beszél. Arról a fázisról, mikor az írónak sikerült életet lehelnie a figurákba, cselekménybe, szövegbe, és már nem
