Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - TALÁLKOZÁSOK A SZÖVEGTENGERBEN - Benyovszky Krisztián: „ ...kezded éppen olvasni ” (tanulmány Italo Calvinóról)
„..kezded éppen olvasni 53 erőfeszítésembe került, hogy megtanuljak nem-olvasni, de most már a legtermészetesebb képességem” (52.). Míg a történet folyamán mások olvasási szokásaikról beszélnek, addig Irnerio azt ecseteli megdöbbent Olvasónak, milyen nehézségek árán is sikerült leszoknia róla. Az a titka, mondja, hogy „nem szabad eleve elvetni az írott szöveget, nézni kell, sőt erősen, nagyon nézni, míg el nem tűnnek a betűk” (uo.). Ez a megsemmisítő, jelentéseket kioltó pillantás gyökeresen szemben áll azzal az esztétikai beállítódással, amelyet általában az irodalmi műalkotások „helyes” recepciójának előfeltételeként szokás megfogalmazni. Irnerio a mű szemantikai gazdagságának minél átfogóbb és árnyaltabb percepciója helyett annak teljes ellehetetlenítését követeli meg. Egy olyan deszemiotizációs műveletre ösztönöz, amely a szöveget megfosztja jelszerüségétöl, s tárggyá, puszta fizikai objektummá fokozza le. Lehet-e ezek után még bármi köze is a művészethez? A hetedik fejezetben Olvasó újra összefut a különös fiatalemberrel, mégpedig Ludmila lakásán. Meglepve tapasztalja, hogy a lány könyvei között keresgél. „Azt hittem, nem olvasol” - jegyzi meg, (159.) mire az magyarázatképpen legalább annyira szokatlan dolgot mond neki, mint első alkalommal: „Tárgyakat készítek a könyvekből. Igen, műalkotásokat: szobrokat, képeket, mindegy, minek nevezzük. Kiállításom is volt már. Gyantával összeragasztok néhány könyvet, és kész, úgy maradnak. Becsukva vagy kinyitva. Olykor meg is faragom őket, lyukakat fúrok beléjük. Jó anyag a könyv, jól lehet vele dolgozni, rengeteg forma kialakítására alkalmas” (159.). A könyvek nem-olvasással elveszített jelszerű dimenziója éled így újjá, csak éppen egy térbeli művészet közegében. Ezáltal a jelhordozó felület olyan tulajdonságai - nagyság, forma, szín - tesznek szert esztétikai funkcióra, amelyek az irodalmi műalkotások esetében, kivéve az avantgárd kezdeményezéseket, általában csak esetleges, járulékos elemnek számítanak, s mint ilyenekről azt tartják, alapvetően nem játszanak bele a szövegek egyéni konkretizációjába. Irnerio azonban nem áll meg a könyvszobrászatnál. Újabb médiumváltás(ok)ra kerül sor, amikor a szobrokról készült fényképeket egy könyvbe gyűjtve adják ki: „Most valamennyi müvemet belerakják egy könyvbe. Valaki összehozott Cavedagna doktorral. Szóval egy könyv lesz, benne az összes könyvem fényképe” (159.). S már meg sem lepődünk a folytatáson: „Amikor majd megjelenik, szobrot csinálok belőle, soksok szobrot. Ezek aztán belekerülnek egy másik könyvbe, és így tovább” (159— 160.). A belemerülés és kizökken(t)és játéka Ahogy már utaltam rá, Calvino regénye egy látszólag egyszerű, bár felettébb szokatlan alaphelyzetből indít: a főszereplő (Olvasó) hosszas, mondhatni rituális neki- készülődés után olvasni kezdi Italo Calvino regényét, a Ha egy téli éjszakán egy utazót. Az első fejezet elolvasása után azonban a szerző és a mű valódisága egyaránt megkérdőjeleződik. Hibás példány jutott neki, ébred rá, ezért visszamegy a
