Irodalmi Szemle, 2011
2011/7 - Pegazus Pályázat 2011- Vida Gergely értékelése
92 Holmi Az alábbiakban VIDA GERGELY értékelését közöljük: Vida Gergely: Pegazus 2011 Ha a beérkezett verseket nézem, bátran állítható, hogy az utóbbi évekhez képest gyengébb anyag érkezett. Persze nem tisztem az ilyen történeti összehasonlítás, sőt, talán mellé is lőne mindenféle szándéknak. Ugyanis azt sugallhatná, hogy valamiféle tendencia rajzolódik itt ki minőség tekintetében. Imigyen megingatná a mentori rendszerben való hitünket. Ha a beérkezett prózai alkotásokat nézem, bátran állítható, hogy az utóbbi évekhez képest erősebb anyag érkezett. Persze nem tisztem az ilyen történeti összehasonlítás, sőt, talán mellé is lőne mindenféle szándéknak. Ugyanis azt sugallhatná, hogy valamiféle tendencia rajzolódik itt ki minőség tekintetében. Imigyen megerősíthetné a mentori rendszerben való hitünket... A versanyag önértékénél fogva tűnik gyengének. Nem könnyű belőni azt a pontot, centrumot, amire nézvést megfogalmazható e gyengeség. Azért megpróbálkozom. Valamiféle motiválatlanságot érzek, persze abban a belsői értelemben. Mintha egy-egy pályázó csak a metafora-gép beindítását tartotta volna feladatának. A szubjektivitás kiáradása persze a fiatalos hévvel, a meghökkentéshez való vonzódással is magyarázható lenne. De a legtöbb esetben elmarad a kontroll, az a már fiatalkorban is elvárható ökonómiája a beszédnek, amit később, előrehaladottabb korban esetleg „nyelvvel szembeni alázatnak” lehetne nevezni. A versalanyok befelé figyelnek elsősorban, de nincsenek igazi szembenézések. Csupán a saját létfájdalmukat képesek transzparenssé tenni, hol szentimentális pátosszal, hol nyakatekert metaforálással. (Nem mondom, hogy képzavarokkal, mert azt gondolhatják sokan, az nézőpont kérdése.) Csakhogy mindeközben az olvasóval való találkozás mintha mellékes lenne, nem a dialóguson a lényeg, hanem a kifelé fordított nárcizmuson. És éppen ez a baj: mintha önmagukon kívül nem akarnának mást mondani. Sokszor az az érzése az embernek, mintha ezek a versek eleve pályamüveknek készültek volna, melyek csupán arra hivatottak, hogy megmutassák szerzőjük tehetségét. Annak ellenére azonban, hogy ritkán állnak elő feszes kompozíciók, találhatunk azért találó, valóban meghökkentő képekre, kiváló, bár elsietetten kidolgozott ötletekre, sőt, minden kuszaságok közepette még a tehetség megnyilvánulásaira is. A zsűri egy olyan pályázót talált, akinek verseire nem állnak az előbb elmondottak. A Sárkány és királylány jeligével ellátott pályázat szövegei mernek szerények, visz- szafogottak lenni. Nincsenek itt világraszóló kijelentések, vagy ha igen, nem harsognak ki a precízen megszerkesztett mondatokból. A szerző ugyanis, teljesen eltérően a mezőny többi tagjától, nem szavakban vagy szavak ütköztetésében, hanem mondatokban gondolkodik. Pontosan tudja, mikor kell vesszőt, mikor kell a mondatvégi pontot kitenni, hol kell megváltoztatni a gondolat ívét, hol kell megvágni. Az ilyen mondatalapú alkotásmód ho- zadéka, hogy a lépésről lépésre kibomló kép újabb eleme egyben újabb nézőpontot társít a korábbiakhoz. Nézzük csak a következő részletet: „Azok az ígéretek, bevallom, hamisak voltak. / Csak a kés, a kés csillanása csikar ki emberből / ilyen hazugságokat. De nem bánok semmit. / Már nem. Simogatom köldököd kráterét. / Hasonlatos ahhoz a szakadékhoz, / amely elnyelt minket.” A részlet kiválóan mutatja, hogy egy közhelyes, de ezzel együtt mindennapi kijelentés hogyan válik az apró vágások, szempontváltások által összetetté, lát
