Irodalmi Szemle, 2011
2011/7 - Talamon-díj 2010 - Ács Margit köszöntője
90 Holmi vülálló bennfentes, aki úgy van bent, hogy kint marad közben. Vagyis: kevesen tudnak ma mifelénk a színházról úgy írni, mint ő. Akik úgy írnának helyi jelenségekről, hogy közben állandóan (közép-)európai horizontokra és viszonyokra figyelnek, s úgy figyelnék, mi történik e művészeti ágban (Közép-)Európában s a világban, hogy közben a helyi történésekről sem feledkeznek meg. S hogy miért érdemesült irodalmi nívódíjra is? Mert a drámáról, a dramaturgiáról is példás elmélyültséggel, felkészültséggel, mindentudással ír; a szlovákiai magyar irodalomban ma rajta kívül nincs más, aki a drámaelemzés tudományát olyan magas szinten és következetes igényességgel művelné, mint ő. Mindemellett írásai — szakmai hitelük mellett - élvezetesek, pergők, fordulatosak, színesek. Amire manapság a tudományos és szakirodalomban egyre kevesebb példa akad. (Tóth László) Tálamon Alfonz-díj 2010 Május 14-én ünnepélyes keretek között átadták Diószegen, a díj névadójának szülővárosában a 2010. évi Tálamon Alfonz-díjat, melyet a Szlovákiai Magyar írók Társaságának Választmánya ezúttal SZALAY ZOLTÁNnak ítélt oda A kormányzó könyvtára című no- velláskötetéért. A díjazottat CSANDA GÁBOR méltatta (laudációját lásd lapunk 52. oldalán!); a díjátadó ünnepségen a Magyar írószövetség képviseletében jelen volt Ács Margit, József Attila-díjas író, az Elnökség tagja, valamint Szalai Zsolt, költő, filozófus, a Fiatal írók Szövetségének alelnöke. Az alábbiakban Ács Margit köszöntőjét közöljük: Ács Margit: Gyógyuló irodalom Örömmel fogadtuk el a meghívásukat e díjátadásra, s örömmel képviseljük itt Diószegen a Magyar írószövetség tagságát, mert ez a jelenlét már semmit sem tartalmaz a béketáborbeli országok írószövetségeinek formális, hivatalos, penzumszerü küldöttségesdijéből. Pedig még annak is volt haszna, az idősebbek emlékezhetnek rá: ha hivatalos anyaországi irodalmárok találkoztak csehszlovákiai magyar irodalmárokkal, az is azt jelentette, hogy magyar írók beszéltek magyar írókkal, még ha ez nem változtatott is sokat az elszigeteltségen. Azon sem, hogy igen kevéssé ismerte a magyarországi közönség a magyar nyelvterület íróit, s úgy hiszem, hogy a tájékozatlanság kölcsönös volt, s főleg keveset tudtunk e külön-külön irodalmak és közéletük belső, szemléleti tagoltságáról, rokon- és ellenszenveiről, pártállás szerinti megosztottságáról. Aztán 1990 után a nyakunkba szakadt a sok megismerni való név, életmű, és mindannyian csak saját pártoskodásunkban mozogtunk otthonosan, a szomszédos országbeli darázsfészkek zavarba ejtettek minket. Rövidesen mégis gyökeres változás ment végbe: legalább az irodalomban valóban nem szabdalják szét a határok a magyar szellemi kincset. A folyóiratoknál teljes természetességgel jelennek meg együtt más-más földrajzi helyen született müvek, szándékosan mondom így, és nem a Kárpát-medence egészét emlegetem, hiszen a Kortárs rendszeres szerzője volt - e folyóiratnál töltöttem az utóbbi húsz évet, azért példálózom vele - Vitéz György Kanadából és Határ Győző Wimbledonból, a felsorolást folytathatnám. Vagyis mintha a vérkeringés helyreállt volna irodalmunkban, gyógyulunk, s nyilvánvalóan e folyamatnak a része a meghívásunk, az ittlétünk is. Persze van még gyógyulni valónk. Az erek átjárhatóságát tekintve is, de külön- külön mindegyik testrésznek is. Én azt gondolom, hogy főleg a magyarországi irodalomnak van sok tennivalója saját gyógyulásáért, de feltehetőleg a határon túli kollégáim is azt gondolják, hogy főleg az ő irodalmukra fér rá egy alapos gyógykúra. Hogy különbségek
