Irodalmi Szemle, 2011
2011/7 - SZEMLE - Szabó Réka: Mert minden, minden... csak illúzió (Pierre Corneille: Az illúzió)
SZEMLE 81 folyamatban lévő mozgásokra, elmozdulásokra, hiszen az irodalom befogadását, a kultúrák egymáshoz való viszonyát sohasem egy állandó, jól meghatározható rendszerként kell elképzelni, hanem a folyamatos változásban. Györffy könyve mind címében, mind a szövegekben megfogalmazott „ítéleteivel”, meglátásaival erre vállalkozik, és - nyugodtan kijelenthetjük - nem sikertelenül. Pillanatnyi állapotot rögzít, azonban egy pillanatig sem feledkezik meg arról, hogy mindez az egymásnak csapódó hullámok kimerevített pillanatképe. (Kalligram, Pozsony, 2010) VINCZE FERENC Mert minden, minden... csak illúzió Pierre Corneille Az illúzió című darabjának bemutatójáról A Pozsonyi Színművészeti Egyetem magyar nyelvű hallgatói, élükön Száz Pál harmadéves rendezőtanonccal, merész, izgalmas, illetve hiánypótló vállalkozásra szánták el magukat. A merészség a koncepció minden egyes pillanatát áthatotta, kezdve természetesen magával az ötlettel. Alapállás tehát, vagány rendezői elképzelések, négy színészjelölt akarása, végül egy frissen kreált kosztümös előadás ambíciója. Nos, e hat ember produkciója a semmitől tart a valami felé, finoman fogalmazva is ez a poroltóval a bozóttűzben effektus. Materiális világunkban, sajnos, a jó szándék és a fiatalos tenni akarás önmagában kevés. Jelen szerencsés esetben bebizonyosodott a régi jó alapelv: merj, kérj, és kapsz. A darab rendezője így okoskodva fordult Dráfi Mátyás Teátrum nevű társulatához, akik minden habozás nélkül oltalmukba vették az iljú titánokat, így biztosítva számukra a fényt a bürokrácia sötét útvesztőiben. A zöld felvillant, tehát kezdetét vehette az álmok vizualizálása, a valódi, idegőrlő, együtt sírunk és együtt nevetünk próbafolyamat. A kezdeti merészség ezen a ponton csapott át az izgalomba. Roppant kellemes időtöltés a tervezés, leginkább a nagy, hajnali világ- megváltások távlatából. Végül amikor adott a lehetőség, mondják, s tessék élni vele, akkor az arra nem érdemes inkább visszavonulót fúj. A stáb itt bizonyította először rátermettségét és érettségét, nemes egyszerűséggel fogva fel a feladatot, és elkezdődött. Egyetemisták lévén, a próbákat elsősorban az órarendhez kellett igazítaniuk, s mert különböző évfolyamok diákjai, ez kezdetben nem kis fejfájást okozott az egyébként is túlterhelt rendezőnek. Ugyanis, Száz Pál a több mint testőr esete. Ő egy személyben látta el mindazon teendőket, amelyeket profi társulatoknál egy egész - stílusosan fogalmazva - testőrhad. Instruált, szöveget értelmezett, világított, de ha kellett, felmosott vagy akár ügyeletes gyógyszertárat körözött. Ránézésre neurotikus és szétszórt volt, mégis, mikor színészeit felterelte a színpadra és kijelentette: „Akkor kezdünk”, átszellemült, és érezhetővé vált valami a „tudom mit csinálok” atmoszférájából. A klasszicista és - meg merem kockáztatni - sokak által már el is temetett darabot olyan prizmán keresztül volt képes látni, amely egyértelműen egy
