Irodalmi Szemle, 2011
2011/7 - IRODALMI SZEMLE - Kulcsár Ferenc: Gyöngyök és göröngyök II. (napló)
KULCSÁR FERENC Gyöngyök és göröngyök (11) (Napló) Jakoby Gyula a 20. századi szlovákiai képzőművészet egyik legtitokzatosabb, jószerével máig „megfejthetetlen” fenoménje volt. Kassán született 1903-ban, s itt élte le életét, a „város peremén”, ahol „puha szárnyakon szállt a korom”, „nehéz esők vastag rongyai mosogatták a csorba pléhtetőt” s „nem isten, nem is az ész, hanem a szén, vas és olaj” teremtette az embereket, akiknek szállásain „éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt”, s ez végérvényesen és végletesen meghatározta művészetét. Úgy is mondhatnám, Kassa külvárosának, egy egyedi légkörű mikrovilágnak, egy „szörnyű társadalomnak”, egy „másfajta rajnak” volt a zseniális „poétája”; ezt a mikrokozmoszt tágította müveiben makrokozmosszá, belesürítve az ott élő emberek életén keresztül a 20. század teljes drámáját, megteremtve ezáltal - dantei értelemben - az Emberi Színjátékot, egy világviszonylatban is egyedülálló életművet. Ezt a „megfejthetetlen” életművet kíséreltem meg egykor megírni egy „meg- írhatatlan” poémában, hosszúversem invokációjában magát a művészt, Jakoby Gyulát kérve, hogy „nevenincs müvemben” kísérjen el a történelem mélyére, a lehetetlen kapujáig, s ott segítsen megnyitnom a „roppant zárakat”, melyek elzárnak a Jakoby-jelenség megértése elől. Eme invokáció után kaptam belépési engedélyt az ezeregyéjszaka Jakoby által teremtett birodalmába: ott fedeztem fel megrettenve és boldogan a müvész-Don Quijote és a nép-Sancho szimbiózisát. Don Quijote, az álmodó, megrendült vén lovag Rosinantén, a kékre vert glóbuszon ülve látja a fronttöltelék Sanchót izzadni a világ fekete szívében: őt teszi rá a világ vásznára, mint édesanyja az abroszra a bonyolult kenyeret, Sanchót, a földet, a golyóálló szentet, a teremtő kezű névtelent, Sanchót, akinek százmilliárd wattos a szíve és holtában is ragyog, Sanchót, a földbe eső magot, a színigazságot, Sanchót, a senkit, s akinek lába mégis virágot lép, Sanchót, akinek sorsára véreső és eceteső zuhog, mégis jó képet vág minden időben, a játékmester-Sanchót és Istenfía-Sanchót, akinek sárba süllyedt gyémánt a lépte... Véle lép a müvész-Don Quijote örök szövetségre, véle és Istennel, Isten mosolyával, végső otthonával. Ezt vallja meg „megír- hatatlan” poémám végén a müvész-Don Quijote, mintegy imába foglalva életét, álmait, művészetének értelmét, kérve az Urat: úgy nézzen rá, mint fáradt, szent öregre, aki a holdfény alatt dülöngél az ezerarcú igazságba merülve, miközben arcán Isten könnye hull alá... Egy helyütt például így beszél: „Azt álmodtam, roppant sík vidékről egy zöld szamáron kopár hegyre értem:
