Irodalmi Szemle, 2011
2011/7 - IRODALMI SZEMLE - Varga Imre: Reggelnapló II.
30 Varga Imre volnék. Nem kéne azzal törődnöm, hogy jegyeznek-e a népszerűségi listán, nem kéne pénzt keresnem, utazgatnom, a családom látogatnom, mert az egész baromfiudvar a családom volna, ha én japánkakas volnék. Nem dideregnék reggelenként ágyból kelve, sohasem szemlélődnék, szemétdombra fölrepülve szárnyam csattogtatnám, fölszállnék a kerítésre, s mesés napokon gyémánt fél krajcárt lelnék. Japánkakasként a vizet, tüzet begyembe venném, de ha mégsem, az sem lenne nagy baj, hiszen a meséket sem ismerném, ha én japánkakas volnék. Kora hajnalban peckesen járnék, s a valóság eltöltene, sosem képzelődnék, e világgal megelégednék, mámoromhoz nem keresnék pótszereket, nem lennék megélhetési vállalkozó, nem szidnám a politikát, bort nem innék, semmiben sem hinnék, ha én japánkakas volnék. Előkapamám napközben a begybevalót, a gazdasszony is jól tartana, a tyúkjaimat is arra ösztönözném, hogy kaparj kurta, neked is jut, nos, élelmes állat volnék, ha én japánkakas volnék. Nem kéne kerékpárpumpát kölcsönöznöm, vizes hordót vásárolnom, kvarchomokkal permeteznem, nem kéne gazt gyomlálnom, kapálnom, csak gereblyéznem, nem kéne naponta tanulmányoznom a vetési naptárt, amit más vet, kikaparnám, nem nézném aggódva az eget, hogyha esne, jól elbújnék, s a szomszédra fittyet hánynék, ha bottal űzne, hazaszállnék, ha én japánkakas volnék. Nem kéne aggódnom, hogy a kéziratom olvasható lesz-e, önfeledten kapirgálnék (megint s újra!), nem kéne gerincgyakorlatokat végeznem, nem érdekelne a megvilágosodás, a napot is én kelteném, hogyha japánkakas volnék. Az udvar más állatait kikerülném, a kacsákat elmellőzném, a kutyát meg nem hergelném. Istállóban a tehénnek meg bikának nyugtot hagynék, a disznóól tetejére fólrepülnék, a macskával nem komáznék, a kertbe fölvitt táskarádiót meghallgatnám, a disznó vágó gazdától nem félnék, mert amíg nem engem vágnak, minden napom szép vasárnap. Ha olykor mégis a halálra rágondolnék, verebekre, gerlékre, cinkékre nem irigykednék, a gyurgyalagokra sem, s nem kapkodnék a legyek vagy méhek után, s nem szedegetném eső után a meztelen csigákat, mint a hülye némakacsák, ha én japánkakas volnék. Hogyha gilisztát találnék, odahívnám tyúkjaimat a kidobott kenyérvégre meg a búzaszemekre is, s ettől mindig oldott, vidám lennék, s kakasmódra énekelnék. Nem kéne kerülnöm a közhelyeket, hisz minden hely az enyém volna, a ku- koríkúm tősgyökerén sem agyalnék, ösztönösen jól csinálnám, a tyúkokkal napnyugtakor lefeküdnék, s hajnalonta én költeném föl a költőt, ha én japánkakas volnék. No de mivel nem az vagyok, megint a reggeli napló. Persze, nem ismeretlen számomra ez a korai csapongás, az alaktalan ötletek lejegyzése, bojtos időszakokban ez volt a ráadás mindennapos semmittevésemre. Halványan a reggeli meditációra is emlékeztet ez a lejegyzéspróba: a tudat szembesülése tartalmaival, igaz itt egy kicsit elvontabban, mintha csak figyelném a belső teremet. Most kell, hogy fogalmam legyen minden képtelenségről, ami papírra kerül. A lelki leltár: volt e mai bejegyzés előtt pár napos könnyűség, belső erőt, szívósságot, nyugalmat tapasztaltam, katarzist vagy boldogságot viszont nem. Mi zárt el tőle? Melyik vélt énem? A múltból hozott emlékképek sem okoztak túl nagy meg-
