Irodalmi Szemle, 2011
2011/7 - VISSZABONTÁS - Demény Péter: A forma erkölcse (Markó Béla: Visszabontás; recenzió)
A forma erkölcse 15 fenyegeti ez a veszély. S hogy miért nem? Szerintem azért, amit már a Tulajdonképpen mindenről irt recenziómban próbáltam pedzegetni {Kételyt cirpelő szonettek. Új Magyar Szó, 2010. szeptember 10.): a folyamatos vívódás miatt. Már a kötetnyitó, Genezis című versben: „Szürkésfehéren fénylenek a fák, / tiszták, kemények, némák, mint a csontok” és: „kint fúj a szél, és világít a nap, / míg odabent most minden elsötétül.” Ez a tisztességesen feltárt „odabent” hozza közel a legerősebben, amit a többi távolit. Mert kertünk, Louvre-nk, tücskünk talán van, talán nincsen; félelmeink és bizonytalanságaink biztosan vannak. Az a jó olvasó, aki a beszélővel tud tartani azon az úton, melyet az csak jelzett, megnyitott a számára, aki elgondolkodik azon, vajon tényleg így igaz-e: „Reggeltől estig sugárzó napot / s rigófüttyöt is gondolhat az Isten, / de éjszaka, ha elsötétül minden, / ő sem képzelhet mást, csak csillagot...” {Mennyei ars poetica), vajon tényleg „beszédhibás a kert” {Ketten a kertben)? És természetesen az a jó vers, amelyik erős képekkel segit a továbbmenés- ben, de a Markó-versek többnyire a lendülettel is segítenek: nagyon sok az olyan mü, amely egyetlen mondat s éppen ott törik meg felejthetetlenül, ahol a forma zárna: „...ott fekszik a szikrázó porcelánon / ráncos héjunk, de mielőtt kihűlne, / még mindig mézzel kínálgat halálom” {Ahogy hajlítjuk); „...mert zöld penész vagy tengerhab sincs rajta, / s a látás és a látvány is hibátlan, / de Isten sincs egy hibátlan világban” (Vita a művészetről Annával, Balázzsal. Victor Vasarely: Vega csoport, sze- riográfiák, Pécs)', „.. .ismét elsimulnak // a hullámok, a víz megint ragyog, / és mindig éhes, mindig jóllakott / szájából most még tagjaim kihullnak” {Hajnali úszás). Ez minden olyan vers problémája, mely évszázadok során csiszolódott formákban íródik: úgy tűnik, a forma önmagában „mindent visz”, éppen csak a megadott ritmushoz kell alkalmazkodni és rímeket kell találni, s az unalmas szonettpen- getők így is tesznek: nevetségessé teszik a forma erkölcsét. Nem állítom, hogy ebben a kötetben nem érződik olykor a kényszer („Van néhány új rózsabokor megint / a jegyzetfüzetemben, egy-két szöcske, / tücsök, mind érdem s nagyság szerint / felleltározva, és mézédes körte” {Mindig ars poetica - az aláhúzott jelzőt ebben az esetben feltétlenül a ritmuskényszemek tudom be, hiszen három szótagú ugyan, de közhelyes), a versek többségében azonban egy hiteles tehetség szól az olvasóhoz. Ezeket a verseket nem a forma, hanem a költő írja - azt hiszem, ennél nagyobb dicséretet amúgy sem lehet mondani, egy szonettkönyvről szólva pedig annál kevésbé. {Jelenkor, Pécs, 2011)
