Irodalmi Szemle, 2011
2011/6 - ARC - Lacza Tihamér: Életfogytig szolgálatban (esszé Koncsol Lászlóról)
54 Lacza Tihamér kán »közelít« a műhöz; amikor az első mondatot papírra veti, már több mint bizonyos, hogy ő a helyszínről küldi »tudósítását«; szinte benne van a műben, belülről halad kifelé. Az ilyesmi az alkotással »együttlélegzők« képessége, azoké, akik nemcsak értelmezik és magyarázzák a szépirodalmi szöveget, hanem mintha minduntalan újra meg is írnák [...] Koncsol tagadhatatlanul művészpárti; nem keresi mindenáron a fogyatékosságokat, a gyenge pontokat, ha tudja, hogy értékekre is bukkanhat. Ezért is kevesebb a bíráló vagy elmarasztaló megállapítás dolgozataiban és tanulmányaiban. Rossz vagy elhibázott verssel eleve nem foglalkozik, hiszen van helyette milliónyi jó és figyelmet érdemlő. Verseskötetekről is csak elvétve ír, mert úgy tartja, hogy a vers, ha remekmű, többet árul el írójáról, mint a közepes és jó költeményeket vegyesen felsorakoztató versgyűjtemény. Verselemzéseiből egyértelműen kiderül: nem csupán érzéke van a költészethez, hanem káprázatos elméleti tudása is.” Van ebben a tanulmányomban még egy passzus, ahol megkísérlem általánosabb érvényű koordináta-rendszerben elhelyezni az általam „nyitott esztétiká”-nak nevezett koncsoli módszert: „A csehszlovákiai magyar kritikus (esztéta) általában zárt - és képességei által meghatározott - térben mozog; az irodalmi művet az irodalom felől közelíti meg, és csakis az irodalom keretei között vizsgálja. Koncsol számára ez a zártság nem biztosít kellő mozgáslehetőséget, helyenként már-már nyűgnek érzi, ezért lerombolja a korlátokat, és nyitottá teszi a rendszert, amelybe szabadon beáramolhatnak különféle nem irodalmi elemek és struktúrák is, s ezek az irodalmi alkotás sokrétűbb értelmezését teszik lehetővé. Leggyakrabban zenei struktúrákkal veti egybe az irodalmi szövegeket, előszeretettel használ zenei hasonlatokat és műszavakat, néha már az az érzésünk, mintha nem is irodalmi szövegről, hanem zenei kompozícióról lenne szó.” Ma természetesen már másképpen fogalmaznék, ha egyáltalán foglalkoznék még irodalomkritikával, s hogy ezzel felhagytam, abban valamiképpen Koncsolnak is szerepe volt. De ne szaladjunk előre, hiszen az 1980-as években sűrűbben volt alkalmam Koncsollal találkozni. A Hét irodalmi és kulturális rovatának szerkesztőjeként elsőként olvashattam több írását, amelyet a lapnak szánt, köztük a nagy visszhangot keltett Egy hónap - egy könyv címűt is, amellyel - saját bevallása szerint - mozgalmat szeretett volna elindítani, de mint annyi más hasznos kezdeményezést, ezt is megfojtotta az értetlenség és a közöny. A Színmuzsika, fényvarázs, a Vizesnapló és az Ütemező című, mindenekelőtt a tanulóknak és a diákoknak szánt köteteinek számos darabja is először a Hétben látott napvilágot. Valamikor 1987 táján egy ötrészes cikksorozatot publikált a két világháború között Diósförgepatonyban működött tanító néni, Félegyháziné Gregosits Irén visszaemlékezéseiből. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy akkori főszerkesztőmet napokig győzködtem arról, hogy ezt érdemes volna közölni...) Ebben az időben már nem egészen önkéntes száműzetésben élt, és a diósförgepatonyi termelőszövetkezet alkalmazottjaként tulajdonképpen Dióspatony és a környező települések helytörténetével foglalkozott. Azt is mondhatnánk, hogy Koncsol László lett az első hivatásos szlovákiai magyar hely
