Irodalmi Szemle, 2011
2011/6 - IRODALMI SZEMLE - Szabó Tibor Benjámin: ...és őrizzen meg téged (novella)
20 Szabó Tibor Benjámin melléverte a hangok egy részét, Chopin kibillent a romantikus harmóniából. A vendégszobában, mondta apád. Belátott a furdőköpeny alá, a hálóing alá, anyád keblei megrázkódtak a fortéknál. Apádnak eszébe szokott jutni, hogy az a ház tehet mindenről. A levegő, amit árasztott — az vitte bele minden tévedésbe. Hogy az utolsó buszon is jegyet lyukaszt, akkor is, ha nyilvánvaló, hogy ellenőr már nem jön. Például. Hogy csak az érdekli, amit az égvilágon semmire nem lehet használni. 1993, valószerűtlen mesz- szeség, valószerűtlen figurák, az ősz hajú miniszter, aki úriember volt, értett valamihez. És nagyapád, aki egy tévés interjúban kisegítette a tolmácsot németből. Aztán angolból is. Oroszul idézte Ilf-Petrovék valamelyik poénját. Elveszett világ. Vagy akkor se létezett ez, csak ő látta ilyennek. Hiába. Mert ez, ez a valami, ami nincs - ez néz vissza apádra a tükörből. Szar ügy. Aztán az ősz hajú öreg összecihelődött, a keresztelőre nem maradhatott, várták máshol. Kabátot vett, kalapot, mindenki kikísérte, még Terka néni is, kifelé menet apád kezébe nyomta a gőgicsélőt, aki ordított éppen. Rendezd el, édes fiam, ott találsz pelenkát, mutatott az íróasztal alatti nagy fűzfa kosárra Terka néni. A picur- ka gyerek tekergőzött, ahogy apád megfogta, hányta-vetette magát, istentelenül üvöltött. Apád a földre sodorta az irathalmot a zöld posztóval borított íróasztalról, oda fektette, kibontotta a rugdalózóból, majd egyik kezével erősen lefogta, úgy hajolt be az asztal alá tiszta pelusért, törlőkendőért. Amikor felszakította a régi tépőzárát, egy csapásra elhallgatott az előtte fekvő. Visszaváltott gőgicsélésre, a lábujját kezdte szopogatni közben, a sárgás, laza gyerekszar nyúlványokat növesztve terjedt szét a posztón. Apád megtisztogatta a gyerek fenekét, a derekát hátul, a combjait, kitörölte a lábai közül is. Ne vigyorogjál, Baszomka, csak a bajt hozza majd rád, mondta apád félig komolyan. A kislány nevetett, örült, apád a púdert is felvette, aztán előrehajolt, hogy adjon még egy puszit a hasára, mielőtt visszacsomagolja. Az meg éppen akkor fordult egyet, apád már nem tudta megtartani. A puszi helyett az asztalra fejelt, a szétfolyt gyerekszar mellé. Nem esett le a kislány. Az a szag beömlött apád orrába, egy másodperc, kettő, érezte, ahogy felkavarodik az előző éjjel, mély levegőt vett, de már nem segített semmi, elugrani se mert, nehogy lepottyanjon a tisztába tett, rántott még apád a fején, rossz irányba, és már jött kifelé, sugárban rá a pelenkás kislányra. Ott voltak ketten. Apád homlokáról folyt a verejték, a kislány vidáman tapicskolt. Az unikumtól barna, tojástól habos, savtól bűzlő hányadékot tunkolta, mondott is hozzá valamit, kacagott szinte, tetszett neki. És apád látta a gyerek szemében, átvilágított a portól kavargó fénycsíkokon is - az erejét, a romlatlanságát, a szépségét az értelem nélkül való világnak. Apád látta. Aztán végighúzta két kezét a kislányon, tenyérrel, a lábaitól, végig a hasán, a nyakán kétoldalt, az arcán át egész a feje búbjáig. És lassan, nyugodtan mondta közben a gyermeknek, amit muszáj volt, hogy: Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged. Világítsa meg rajtad arcának fényét, és könyörüljön rajtad. Fordítsa rád az Úr az ő orcáját, adjon neked békességet, és hozza el az Ő országát.
