Irodalmi Szemle, 2011
2011/6 - IRODALMI SZEMLE - Kulcsár Ferenc: Gyöngyök és göröngyök 10. (napló)
14 Kulcsár Ferenc ki a földön sorsa van, s ebben a sorsban, ebben az ő Énjében, térben, időben, közösségben meg kell születnie még egyszer, az anyagi világosságnál fényesebb világosságba, a szellem, a lélek és a lét világosságába. Vajon hány olyan vers, regény, novella található a kánongyártóink által felmagasztalt költők, írók életművében, amelyek legalább megközelítik egy irodalmi mű legalapvetőbb „értelmét”, „célját”, „küldetését”, „létjogosultságát”, tudniillik azt, hogy segítse a befogadót a megvilágosodás, a katarzis által abban, hogy lefejthesse, lerázhassa magáról a gúzsba kötő matériát, s ezáltal az ember, a lélek önmagát a létben - és nem az életben - szilárdítsa meg, mintegy megfurödve, részesülve az újjászületés aktusában, a megtisztulásban és az abból fakadó harmonikus megnyugvásban? Gyanítom, hogy nagyon kevés. Az ügyeletes zsenik szerint a kánonba azok kerülhetnek bele, akiknek megfelelő a recepciójuk. Nézzünk meg találomra egy ilyen „recepciórészletet”, egyetlen mondatot egy olyan tanulmányból, mely a tárgyalt költőt kánonra méltónak találja: „Ha ugyanis annak [a Nyugat-érának - K. A] költészettörténeti relevenciája a tét, vajon poétikailag miben más az új, közvetlenebbnek, (kissé megtévesztően) retorizálatlannak mondott líra, illetve a hétköznapi (lefokozott) beszédet a vers közlésigényéhez emelő dikció az előzményként említett ironikus, nyelv és hagyomány transzdialogikus horizontjában keletkező költészethez képest, mellyel szemben az előbbi meghatározódik, a »líraisághoz« való viszony változásainak tettenérése megkerülhetetlennek tűnik a történeti távlatok kirajzolásához.” Nesze neked, magyar nyelv; olvashatom ezerszer is, egyetlen mukkot sem értek belőle. (Igaz, az elmúlt száz évben divat lett az irodalomban, hogy minél érthetetlenebb és olvashatatla- nabb-élvezhetetlenebb egy-egy mű, annál „zseniálisabb”; vég nélkül sorolhatnánk az ilyen műveket a magyar és a világirodalomból egyaránt.) Számomra hihetetlen, hogy ezek a kánongyártó-bajnokok milyen megszállottan állítják fel a listákat, egy-egy költőt, írót lenullázva, mert műve „múzeum, amelyből eltűntek a kiállított tárgyak”, majd később rejtélyes módon fölvéve ugyanarra a listára - az üdvözöltek közé -, miközben bevallják, hogy „a kortárs irodalom irodalomkísérleti szempontú értékelése meglehetősen kockázatos, sőt botor vállalkozásnak tűnik”. De azért a listák csak készülgetnek rendületlenül, melyre akár még egy-két szlovákiai magyar író is fölkerülhet - természetesen csak feltételes módban -, ha a kánongyártó jónak látja. Na meg persze ha lennének szlovákiai magyar írók! De hát a kánongyártók szerint nincsenek - akkor viszont miért így emlegeti őket? Igaz, hogy szlovákiai magyar irodalom sincs, de azért jó tudni, hogy a fent említett „egy-két pozíció mint szimpla lehetőség egyúttal megválaszolja a szlovákiai magyar irodalomtörténet perspektíváit és névsorolvasásait érintő kérdéseit is”. Csak tudnám, hogy mi a mennykő az a szlovákiai magyar irodalomtörténeti Az, amit egy szlovákiai magyar irodalomtörténész ír a szlovákiai magyar irodalomról? De hát az a szlovákiai magyar irodalom története lenne, nem pedig szlovákiai magyar irodalomtörténet. A.szlovákiai magyar irodalomtörténet csak egyet jelenthet - ha lenne szlovákiai magyar irodalom meg irodalomtörténész -, azt, hogy egy virtuális szlovákiai magyar irodalomtörténész
