Irodalmi Szemle, 2011
2011/5 - SZEMLE - Vilcsek Béla: Az értől az óceánig (Cselényi László: Az értől a Csendes-óceánig, avagy Kő-országból is látni a tengert)
84 SZEMLE Aleatóriához hasonló szerkezetű, „négyszólamú” prózai szintézismü megírásának a terve, „a költészetben kipróbált ötletet kipróbálni prózában is” (Józan reggel). E terv megvalósítása-megvaló- sulása a mostani könyv, mely - időben és térben, műfajban és hangvételben merészen kalandozva - elvezet az „értől” (a szükebb világtól) az „óceánig” (a tágabb világig). S még valami. Talán a legfontosabb. Éppen a legutoljára említett hangvétel kapcsán. A sokszólamúság ellenére Cse- lényi László könyvét mindvégig áthatja valami nehezen megfogható és nehezen megfogalmazható általános érzet vagy hangütés. Legyen szó történelemről vagy politikáról, irodalomról vagy művészetről, gyermekkorról vagy öregedésről, sikerről vagy kudarcról, a sorok mögött mindvégig - hol kimondva, hol kimondatlanul - ott bujkál valami hiányérzetből fakadó feszültség, amit talán legpontosabban az elégedetlenség keserűségének lehet nevezni. Hiába a több tucat könyv, a több száz vers, kritika, esszé, hiába az elismerések és a díjak, a szerzőről még életében elkészült két átfogó monográfia és pályakép (Bohár András és Pomogáts Béla munkája), a sok értő tanulmány (elsősorban Csehy Zoltán, Mekis János és H. Nagy Péter írásai), mégis mindegyre egyszerre szólal meg benne a dacos szembeszegülésnek, a különállás vállalásának s az e szembeszegülés és különállás nyomán tapasztalt elégedetlenségnek a hangja. Egy helyütt felidézi azt az esetet, amikor egyik tanítványa, Tóth Lászlóra hivatkozva azt állítja, hogy a szlovákiai magyar irodalomban mindig is az történt, amit Tőzsér Árpád akart és meghatározott. „Én akkor kénytelen voltam ellentmondani - mondja öntudatosan az akkori előadó -, mert rám ez nem vonatkozik. Én mindig mást tettem, mint amit Tőzsér javasolt. Árpád is igazolta, hogy ez valóban így van. Lehet, hogy azért lettem avantgárd költő, mert mást javasoltak nekem, és ez engem mindig kihozott a sodromból” (Gyalog és kerékpáron a Parnasszusra). Ezt követően azután meglepődve és értetlenül tapasztalja, hogy őt magát rendre magányosnak, a költészetét meg egyszerűen érthetetlennek minősítik. A vele szemben alkotó művészként megfogalmazott vádakra egy 1992-es interjújában a következőképpen reagál: „Az, hogy valaki magányos vagy nem, relatív dolog. Ez a költészet nem csak azért »magányos«, mert »érthetetlen«, hanem leginkább azért, mert minél kisebb és elszigeteltebb helyen van az ember (például csehszlovákiai magyar terepen), annál magányosabb. Uramisten! Ki figyeli az egyetemes magyar irodalomban, hogy éppen Pozsonyban születik valami, amire talán érdemes lenne odafigyelni, amikor annyi mindenre oda kell figyelni” (Acetilén ágyak. Díjakkal és díjtalanul). Cselényi László nyugodt lehet. A gazdag életút és a tekintélyt érdemlő életmű ismeretében és az immáron a két meghatározó műfajban megalkotott Nagy Mű megszületését követően, nagyon is sokan vannak, akik odafigyelnek arra, „hogy éppen Pozsonyban születik valami”. (Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2010) VILCSEK BÉLA
