Irodalmi Szemle, 2011

2011/5 - ARC - Wlachovský, Karol: Palócország és a palócok Mikszáth képzeletében és a valóságban (tanulmány) (Szőke Edit fordítása)

54 Karol Wlachovský párt képviselőjeként nem volt ellenvetése az egységes politikai nemzet doktrínájá­val szemben. Publicisztikai írásaiban és beszédeiben azonban nemegyszer nevezte magát felvidéki embernek. Ne feledjük, hogy a mikszáthi Felvidék földrajzi képé­nek elválaszthatatlan részét képezte a Trianon utáni területek, azaz a jelenkori Ma­gyarország északi része is. Mellesleg, engedjünk meg itt magunknak egy kis kité­rőt: amikor a mai - főleg magyar - politikusok és publicisták nagy előszeretettel használják a ’Felföld’ és ’felföldi’ kifejezéseket a mai ’Szlovákia’ és ’szlovák’ ki­fejezések szinonimájaként, akaratlanul is Szlovákiához csatolják vele Magyaror­szág északi területeit, és nem fordítva, azaz nem Szlovákiát csatolják Magyaror­szághoz, amely nyilvánvaló rejtett szándékuk ezen elnevezések és fogalmak hasz­nálatával. Elvégre annak idején Egert tartották a Felvidék kapujának, s valaha ezt minden müveit magyar - és szlovák is - tudta. Ebben az értelemben Mikszáth Kál­mán és számos kortársa műveltebb és toleránsabb volt, mint kortársaink a Magyar- ország és Szlovákia között kijelölt határ két oldalán. Mikszáth Kálmán sajátos jellemzéseivel és gnómikus szentenciáival hozzá­járult a Felföld szlovák vidékként történő irodalmi mitizálásához. Idővel számos fordulata máig működő és idézett szterotípiaként rögzült a magyar kulturális köz­tudatban. Az sem kizárt, hogy esetleg ő az atyja a „buta tót“ fordulatnak, melynek akaratlanul szárnyat adhatott akkor, amikor egy helyütt azt írja, hogy ha valaki bu­ta az ő atyafiai közt, akkor az a tót (A kemény koponyák című elbeszélésében).5 De Mikszáth Kálmán elsősorban „nagy palócnak” vallotta magát büszkén, amivel egy­értelművé tette, hogy etnikai magyarnak tartja magát, ha nem is tagadta, hogy ősei közt minden bizonnyal voltak nem magyarok is. Bár a palóc népcsoportnév írásos formában már a 17. századból ismert, a hivatásos magyar néprajz palócok, illetve az általuk lakott területek, életvitelük és kultúrájuk iránti szakmai érdeklődésének kezdete a 19. század második évtizedére tehető (Szeder Fábián, 1817). Az azonban vitathatatlan, hogy ez a területileg kö­rülhatárolható magyar népcsoport a magyar irodalmi és kulturális tudatba csak hat évtizeddel később került be. S nem másnak köszönheti ezt, mint Mikszáth Kálmán­nak, aki gyors egymásutánban jelentette meg négy elbeszélésfüzérét Tót atyafiak (1881) címmel (közülük az első, a Selmecbányái, tehát honti Az aranykisasszonyon kívül a másik három már előrejelzi a szlovák elemekkel tarkított palócok fiktív, virtuális társadalmát), majd az átgondoltan összeállított „tizenöt apró történetet” tar­talmazó ciklusát, amelyet az emblematikus Jó palócok címmel adott ki, s amelyek­kel addig nem látott módon „robbant be” az irodalomba, ami legnagyobb megle­petésre nemzetközi sikert is hozott neki (számos nagy európai nyelvre fordították le). De ennél sokkal fontosabb volt e művek meleg, sőt lelkes hazai fogadtatása, va­lamint sokkal fontosabbak azok a kultúrateremtő folyamatok is, amelyeket elindí­tottak. Egyfelől a palócság mint téma vált elismertté általuk nemcsak az irodalom­ban, hanem a magyar kultúra elválaszthatatlan összetevőjeként a köztudatba is be­került, s nemzedékről nemzedékre öröklődve állandónak bizonyult ott. Másfelől a

Next

/
Oldalképek
Tartalom