Irodalmi Szemle, 2011
2011/5 - GYERMEK, IRODALOM - Lovász Andrea: Felnőtt gyerekirodalom (tanulmány)
18 Lovász Andrea jának megváltozását is. Az omnipotens - és felnőtt - mesélő helyét többnyire egy gyerek veszi át: a naplószerű, monologikus gyerekszövegek hitelesebben tudnak szólni a célközönséghez, ám ez egyúttal azt is jelenti, hogy az elbeszélő felnőtt mércével is vállalható hangon szólal meg. Úgy beszél gyerekül, úgy épít mondatot és cselekményt, esetenként úgy használja a diákszlenget, argót, zsargon, bármit, hogy az mindenféle szerkesztői, kiadói és kritikusi kritériumnak megfelel. Természetes — hiszen e könyvek szerzői valójában felnőttek. Felnőttként gyerekálarcban írni pedig annyit tesz, mint a gyerekről való összes sztereotípiánkat besűríteni a figurába, illetve újabb és újabb sztereotípiákat hozni létre. Bár az így létrejövő gyerektípusok igen sokfélék (például a rosszcsont, a mindent megoldó, az elhanyagolt, a felnőttek viselkedése miatt szenvedő), abban egyformák, hogy csupán szimulákrum-gyerekek, s mint ilyenek, valójában felnőttek. És a vállukra/szívükre pakolt súlyok is felnőtt méretűek: magány, kirekesztettség, önpusztítóéletmód-variánsok, válás, halál, csalás és megcsalatás - mind olyan válsághelyzetek, amelyek gyerekirodalmi mű témájaként nagyon is éretten érző és gondolkodó olvasót feltételeznek. A rózsaszín, miniatürizáló, eufemizáló gügyögés és fogalmi maszatolás sem volt túl szerencsés, bár legalább konzerválta, intaktnak tekintette a gyerekséget annyiban, amennyiben védő, óvó gesztusként igyekezett minél kevésbé szembesíteni olvasóit az élet, mondjuk úgy, kevésbé szerethető aspektusaival - legalábbis az irodalom berkein belül. A hétköznapok realitásában ugyanis éppen ellenkezőleg történt mindez: a gyerek szabadabban, önállóbban élt, és élt meg jót, rosszat egyaránt. Aktuálisan megfordulni látszik a gyerekhez való viszony: a mindennapokban körülbástyázzuk őt sikeresnek tartott pszichológiai és pedagógiai védmüvekkel, olvasmányaik azonban többnyire mintegy beavatásként, gyakorlópályaként, tesztvezetésként, virtuális kalandparkként szolgálnak (természetesen nem feledve azt a gyerekcsoportot, akinek nagyon is valóságos referenciatartomány- nyal bírnak a felsorolt témák). A fikcióvá vált, a hétköznapok realitásától eltávolított problémahalmaz újabb, nem könnyű emocionális és intellektuális műveletsort követel a gyerektől, ti. nemcsak a téma elbírásához kell eléggé felnőttnek lennie, hanem le is kell magának fordítania az olvasottakat, meg kell tanulnia elméletileg és de facto alkalmazni azokat. Mégis, irodalomról lévén szó, optimális esetben jól megírt szocio- gyerekkönyveknél az irodalmiságon van a hangsúly, azaz a művek esztétikai értékéből adódó élvezet felülírja a téma kihívásait, és a főhős problémái inkább csak a her- meneutikai folyamat részeként az azonosulásban, ráismerésben játszanak szerepet, tehát a komplex műélvezet és megértés komponensei lesznek, nem pedig terápiás célt szolgáló esettanulmányok szervezőelemei. Az utóbbi évtized gyerekkönyvei között egyre kevesebb a szó szigorú műfaji értelmében vett mese, azaz - Max Lüthi mesekutató szerint - az egydimenziós történet, amely egyetlen világban, jelesül a mese világában játszódik. Tematikai nóvumként nemcsak a többdimenzionalitás - mesei és valóságszegmensek, világrendező elvek párhuzamos szerepeltetése - jelenik meg a mesekönyvekben, meseregényekben, hanem hangsúlyozottan valós és fikcionális világok léte, ezek korreláció
