Irodalmi Szemle, 2011
2011/3 - SZEMLE - Száz Pál: Hogy írjuk le azt a szót, hogy hiteles? (Hizsnyan Géza: Színházi világaim; Koltai Tamás: Miért gyáva a magyar színház)
SZEMLE 85 házakban töltve - a magyarországi színházi bemutatók egyötödét látja, és a látottak durván egyharmadáról ír kritikát. A szerző tehát szelektál.” Szelektál - nyilván. De minek ez a mentegetőzés, és legfőképpen a sok ellentmondás. Ha a szerző nem gondolja általánosan gyávának a magyar színházat, akkor miért ilyen címen adja ki a kötetét (pláne, hogy a jobb, kevésbé gyáva előadások kritikáit szedegette össze)? Készséggel elhiszem a szerzőnek, hogy gyáva a magyar színház, ha meggyőz róla - s ez az első 44 oldal + másfél bekezdésben meg is történik. A hívószavak, amelyek az első fejezet esszéinek központi témái, persze a kritikákban is visszaköszönnek: a gagyi- sodás, a politikai szarkeverés, az ócsó- ság, a lomhaság, satöbbi. Ragyogó éleslátással, kellő felháborodással, gúnynyal, s ahol kell - sajnos, csak ritkán - elismeréssel vannak megírva ezek az esszék. Koltai mögött egy fél életmű, szakmai edzettség (s megint satöbbi) - írja meg mi és miért gyáva a magyar színházban. Beszélni kell a színházigazgatók kinevezése körüli cirkuszokról, a politika bele- pofázásáról, az előadó-művészeti törvényről, bulvárosodásról, s egyéb kór- tünetekről - konkrét esetekkel alátámasztva. Egy ilyen átfogó elemző munka pedig igazán ránk fémé. 44 oldal + másfél bekezdés kész van belőle. Hizsnyan Géza Színházi világaim köteteimé első hallásra kicsit romantikusan cseng, és ha nem is provokatív, mint az előbbi, de pontos. Pontos, mert valóban színházi világokról szól. A kötet fókuszpontjában a szlovákiai magyar színház áll (Itthon címen a fejezet a könyv felét teszi ki), ezt követik a magyar („Otthon”), majd a szlovák, s végül az európai színházak előadásairól szóló kritikák. A szerkesztés áttekinthető és következetes, az anyag előszó (pontosabban Előszó helyett) és utószó (szintén „helyett”) közé ékelődik. Mindkettő a szlovákiai magyar színházra összpontosít - az első a komáromi Magyar Területi Színház 30. évadának értékelő elemzése, a szerző egyik első próbálkozása, amit annak idején óvatosságból (gyávaságból?) nem közöltek - szomorú látni, hogy még ma, annyi év múltán is újra és újra felbukkannak ugyanazok a hibák. Az utolsó a Szlovák Tudományos Akadémia Színház a kultúrák keresztútján című 1994- es tanácskozására íródott, s a színházi kultúrák találkozásának lehetőségeire mutat rá, mely elsősorban a kisebbségi, kultúrák határán létező színházak számára lehet gyümölcsöző - kár, hogy ez nagyrészt máig utópia maradt. Azonban mindkét könyvnek egy nagy adóssága van, ahogy sajnos a szí- nikritika-köteteknek szinte kivétel nélkül. A beválogatott kritikákról az első publikálás évén túl nem kapunk egyéb információt. A textus kiszakad a kontextusból - nem tudjuk hol és pontosan mikor jelent meg, milyen közeget szólít meg. Tudjuk, miről mondunk véleményt, de nem tudjuk: kinek? E támpont nélkül nehéz bármit is helyesen megítélni. Az egyetlen elejtett és általános információt a Koltai-kötet- ben a hátlapszövegből kapjuk, miszerint „a kötetben szereplő írások túlnyomó többsége” az ES-ben jelent meg. A kritika elemez, értelmez, érvel, ítél - talán így definiálhatnánk röviden és ál-
