Irodalmi Szemle, 2011
2011/3 - KISEBBSÉG, IRODALOM, TÖRTÉNET - Molnár Imre: Gondolatok Esterházy-képünk alakulásáról (tanulmány)
52 Molnár Imre kát. Fábry A vádlott megszól című memorandumában tanúsított, Esterházy Jánost is védelemébe vevő bátor kiállását - Mariska kérésére - egy Viliam Sirokýnak címzett levéllel toldotta meg 1949-ben, melyben többek közt a következőket írta: „Én úgy érzem, hogy kötelezve vagyok [Esterházy] érdekében szót emelni. Kötelez engem a fenti memorandum, melynek hitelét rontanám, ha most és előtted fel nem emelném szavamat. Hidd el, ez az Esterházy, akit én védek, megérdemli a kegyelmet. Kegyelmezzetek neki! Ha másért nem, hát azért, hogy fölösleges mártírt ne gyártsunk, ami a mai helyzetben a már létrejött csehszlovák-magyar megbékélést megnehezítené. Jól tudod, hogy én mindig csak olyan ügyért álltam ki, melynek igazságáról meg voltam győződve. Ha most egy halálraítélt érdekében emelem fel szavam, akkor lelkiismeretem szavára hallgatok. Ha nem szólnék, magamat vetném meg. Szóltam. Kegyelmet kérek!” Fábry Zoltánon - s az akkor már Magyarországon élő Szalatnai Rezsőn - kívül más csehszlovákiai magyar alkotó, a már említett Mayer Juditot és családját kivéve, Esterházy melletti kiállásáról sajnos ez idáig nincs tudomásunk. Az adott kort elemezve érdemes lenne egyszer azon is eltöprengeni, vajon mi volt, mi lehetett ennek az oka? Fábry tisztességes kiállását csöppet sem csorbítja az a tény, hogy a levéllel felkeresett pártfötitkár, Viliam Široký - vagy amiként Fábry megszólította: a „Kedves Vili elvtárs” -, illetve annak a csehszlovák párt- és állami vezetésben helyet foglaló „elvés tettestársai” a legkevésbé sem méltányolták Fábry kérését. Ők ugyanis bűnösnek, mi több, halálos ellenségüknek tartották Esterházyt, és - ebből kiindulva - nem kegyelmeztek neki. Biztos vagyok benne, hogy döntésük meghozatalában, Fábry állításával ellentétben, semmilyen tekintettel nem voltak arra nézvést, hogy ezzel megkönnyítik vagy éppenséggel megnehezitik-e a „csehszlovák-magyar megbékélést”. Ráadásul a magyar kommunista pártvezetést is aligha érdekelte akkoriban Esterházy sorsa. Mégis e ponton, úgy érzem, visszatérhetünk a korábban felvetett kérdésre: a szlovákiai magyar szellemi elit hűvös távolságtartásának okaira. Melyek közül egynek nyitja érzésem szerint Esterházynak a mai szlovák hivatalos - és nem hivatalos — elit általi elutasításában keresendő. Amint korábban a Fábry által említett csehszlovák-magyar megbékélés, úgy most némelyek talán a hőn áhított szlovák-magyar megbékélés érdekében gondolják azt, hogy mivel Esterházy János zavaró tényezőnek számít ebben a képletben, jobb nem beszélni róla. Pedig Mács József fentebb említett recenziójában arról is szól, hogy a „Kegyelem életfogytig” lehangoló drámaiságán túl azért is szomorú olvasmány, mert az európai uniós tagságot nyert Szlovákia sem akarja Esterházyt rehabilitálni: „Hogy ez bekövetkezzen, ahhoz újra kell gombolni a szlovák-magyar viszony kabátját. Feje tetejéről a talpára kell állítani a dolgokat, s a teljes jogegyenlőség törvényes biztosításával, s számunkra a két legérzékenyebb területen (oktatás, kultúra) autonómiával olyan jogegyenlőséget kell teremteni, hogy a szlovákiai magyar valóban otthon érezze magát az anyaországtól elcsatolt szülőföldjén.”
