Irodalmi Szemle, 2011
2011/1 - Szászi Zoltán: Zimankó mesélni kezd (elbeszélés)
16 Szászi Zoltán Zimankó a motorházon ült, nem volt túl kényelmes a hely, de mivel félig háttal volt legalább Bajszának, nem a piltóta rossz arcát kellett bámulnia, hanem végig profilból gyönyörködhetett Bori, a cukrászlány arcában. Zimankó hosszú kezével a saját térdén próbált meg támaszt keresni, a kanyarokban néha neki-neki ütődött a keze a lány vállának. Legelőször még véletlen volt, de másodszor már ő is akarta, hogy hozzáérjen a lányhoz. A néha szemből jövő autóknak az IFA kabinjába bevilágító fényében ilyenkor mosolyogni látta Borit. Aztán egy nekikoc- canás után rajta hagyta a kezét a vállán. Ráomlott a kezére a barna, hosszú, csigákba csavarodó haj, aminek még a zöldalma-illatát is érezni vélte. Ezek még azok az idők voltak, mikor a lányoknak még zöldalma-illatú volt a frissen mosott hajuk! A hosszú, lépésben megtett lejtőn odáig merészkedett Zimankó keze, hogy megsimította Bori arcát. A lány szája sarkában ekkor fedezett fel egy kicsike ráncot Zimankó, egy kicsike ráncot, amit már elkezdett felrakni egy érett lány, egy szép, fiatal és magányos nő arcára az idő. — Jaj istenem, ne rontsam el, csak el ne rontsam! - ezen izgult magában Zimankó. Lassan haladtak. A város határában, ott, a központtól alig tíz kilométernyire sem talán, Bori egy hirtelen IFA-csúszás miatt elkapta Zimankó kezét. Onnantól kezdve már nem is engedte el, míg a központig nem értek. Már a városon át döcögött a gép, Bajszú szótlan volt, szeme piros, mint a belga nyúlnak, akár azt is láthatta volna, ha jobban kiegyenesedik a volán mögött, hogy utasai, Bori és Zimankó keze vészesen összefonódott, láthatta volna egy ideje, hiszen a városi sárga neonlámpák fénye bevilágította már az IFA kabinját. Bajszú zakkanva állt meg a központ kapujában, csak a fejével intett, hogy kiszállás. — Hétfőn nem elaludni, ne rúgj be, mert szétrakom az arcod a flaszteron, tróger! - ezzel a szöveggel köszönt el, Borira meg csak ránézett vérben forgó szemekkel, de a lány állta a nézését, biccentett neki, és kiugrott a kocsiból. Friss, nagyon friss hidegű este lett, mire beértek a központba. — Na drága öcsém, majd elmesélem még én ezt a cukrászlányos történetet neked egyszer, csak most essünk túl a hivatali dolgokon. Abban most már biztos vagyok, régen sokkal szebbek és sokkal kedvesebbek voltak a cukrászlányok - mondta Zimankó, s magában somolyogva már tovább is fonta a régi, ifjú Zimankó meg Bori, a magas, csinos cukrászlány történetét. Drága öcsém pedig híimmögve bólogatott, s nem mondta meg Zimankónak, hogy bár bő félórája ballagtak már a szecessziós kávéháztól a megyeháza felé, Zimankó ez alatt az út alatt egyetlen hangos szót nem szólt, csak hol mosolygott, hol mormogott valamit érthetetlenül. Csak két jelzős szerkezet csúszott ki a szájából érthetően a gyaloglás ideje alatt. Az u- nalmas, nagypofájú, pletykás zsírteve meg a majomarcú, senkiházi debilvakarék. De ennyi már egy tapasztalt szerkesztőnek elég ahhoz, hogy tudja, Zimankóban éppen egy történet van elindulófélben, ami talán még érdekes is lehet a későbbiekben.
