Irodalmi Szemle, 2011
2011/1 - Szászi Zoltán: Zimankó mesélni kezd (elbeszélés)
14 Szászi Zoltán Egy péntek délutánon, az utolsó szállítmány lerakodását éppen Т.-be tervezték a központban, már majdnem sötét volt, pálforduló, január huszonöt környékén, amikor fél öt tájban már kormos az ég. Hó hullt akkor egész nap, nagy pihéjü, sofőrt és útkarbantartót bosszantó hó, csúsztak az utak, tele voltak az árkok balfácán koca úrvezetőkkel, akik a hirtelen csúszóssá lett útról a mezőre vették be a jobb kanyart T. előtt, a téglagyárnál. Bajszú irdatlanul káromkodott a folytonos várakozások miatt, aznap viccelni se volt kedve, Zimankónak így nem kellett automatikusan felröhögnie a süket, értelmetlen faviccein, hogy békén hagyja őt a pilótája. Meredten figyelt, automatikusan szólt, ha látott valami akadályozót, ami miatt ezúttal Bajszú mintha hálás lett volna. Késve futottak be Т.-be, a nagyszállónál alig bírta bevenni a kanyart az IFA, csupa jég volt a cukrászda hátsó udvarába vezető lejáró, majdnem nekikoccantak a villanypóznának. Bajszának már káromkodni se volt kedve. Zimankó inkább kiszállt, felcsattintva régi, benzines öngyújtóját, és úgy jelezte Bajszának, merre és meddig tolathat az IFA. Nem köny- nyű akkora barom nagy géppel pontosan és szépen működni, vaksötétben, csúszós, jeges hátsó udvaron. Végre beálltak, leráncigálták a kék, fagyott ponyvát, és Zimankó bezörgetett a rakodórámpa végén lévő raktárabalakon.- Kicsit késtetek, fiúk, fél négyre vártunk, már csak én vagyok itt meg a főnökasszony - csicseregte huncutkás hangon az igen szép lány, rakoncátlan, gesztenyebama haját fehér neccből varrt sapkája alá simogatva, kihúzva magát, derekát megfeszítve, kicsi, kerek, dárdahegyű mellét nekifeszítve a kötény felső részének. Zimankó azt vette észre, szinte ég a szeme a lánynak, hogy mikor rá néz, akkor mindig megnedvesíti kicsit a nyelve hegyével az alsó ajkát, hogy az arca kipirult, hogy a nyakán egy ütőér olyan tempóban lükteti az életet a lányban, amitől egyszerűen megszédül, aki nézi. Tulajdonképpen azt se tudta, hogy hívták a lányt. Magában Fenyőcskének becézte, sudársága, sejtelmessége, szépsége miatt. - Ha tudnád, kisanyám, micsoda ramazuri van az utakon, nem szívatnál. Hol a főnökasszony, el kéne vele számolnom, valami ládákkal tartozik a benti raktárnak. Baba vagy kislány, nagyon baba, mikor leszel már Bajszúné, na monjad, cicus, mikor? — kéjelegte félhülye mosollyal Bajszú a lánynak. — Tudod mikor megyek hozzád, Bajszúkám? Majd ha megint sortüzet fognak lőni a második világháborúból emlékműnek itt maradt ágyúból, na majd akkor hozzád megyek. Menj a főnökasszonyhoz, majd ezzel a fiúcskával kipakolom az árut! Fiúcskával. Csak így mondta, hogy fiúcskával. Na jó, Zimankó ekkortájt talán elmúlt már huszonkét éves, s bár kidolgozott izmos srác volt, az arca akár egy kamaszé. Nagy álmos vagy inkább álmodozó zöld szemek, hosszú arc, vállig érő barna haj, keskeny száj, amiben szinte mindig ott lógott egy cigi, már csak a megjelenés hatásossága kedvéért is. Végül is nem bánta, hogy lefiúcskázta őt a cukrászlány. Hirtelen valami meleget érzett a torkában, valami felbuzduló erőt, érezte, ez a péntek este sokáig megmarad még benne. Igen, a lány, a cukrászlány talán két- három évvel idősebb volt nála, lány volt még, míg korosztálybelijei már mind gye