Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - ARC - Kulcsár Ferenc: „...hogy kitudódjék a világ” (esszé Lászlóffy Aladárról)
hogy kitudódjék a világ” 79 játszhatott. Elviháncolt egy kicsinyég. Tobzódott egy lélegzetvételnyi ideig. Dúskált egy picit. Megmutatta, hogy lehet, ha nem szabad is. A szavak készen álltak az idők kezdete óta, s a bölcselők, költők léte óta fegyverben is. Amolyan magán-kertünk alatt bujkáló szabadcsapatként, betiltva, elhallgatva, néha a legjobbaktól is elfeledve, hamvukba holt könyvtárakból kimenekülten, s halálig szabadon. Utat kell vágni nekik csupán a római kori kőromokra épített polgárházak, a hangos idegen tömegek vagy a kerti növények között. Mint egy, az éppen aktuális létezésbe beépített világegyetemi titkosügynök, rejtezkedve és más-más alakban megmutatkozva mégis a »társadalmi eseményeken«. Játéknak is jó ez, izgalmas legalább. Közben pedig csak áll az ember az ablaknál. Ott várja a... Mit is?” Igen, Lászlóffy Aladár áll az őszre nyitott ablakban, figyelve a világnagy nyüzsgésre, és ezt gondolja: Lehet, hogy mindig ekkora gyűlöletben éltek. Lehet, hogy titkon tovább is tulajdon kannibál népével tartott Robinson házába beépítve Péntek. Lehet, a Megváltót szorult és jéghideg, esztelen esetben, kivégzés hajnalán szokás csak hívni, különben ölni kell, fuldokló irigyen, félve, sunyítva, sárban és vérben is egymásra fonódva fürdeni, harapni, karmolni, vívni. Lehet, hogy még nem is emberek, már nem is emberek, hogy ezt a Földgolyót valami tévedő kozmikus Trianon adta kezükre. Lehet, hogy mindennek ez a kék buta ég, ez a bús reneszánsz, ez a Bach-muzsika mégis a tükre. Lehet, hogy irgalmas, szorgalmas, kegyelmes, szerelmes, fegyelmes csakis így - mégis így lettem, lehettem: ebben a mindig is ekkora esztelen gyűlöletben.
