Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - ARC - Kulcsár Ferenc: „...hogy kitudódjék a világ” (esszé Lászlóffy Aladárról)
KULCSÁR FERENC „...hogy kitudódjék a világ” Jó egy évtizede vendégeskedett köreinkben - Pozsonyban és Dunaszerdahelyen - a pár éve elhunyt erdélyi költő, Lászlóffy Aladár. A pozsonyi olvasóknak Tőzsér Árpád „mesélt” a költőről és verseiről, Dunaszerdahelyen pedig nekem jutott a megtiszteltetés, hogy bemutassam őt a Vámbéry Irodalmi Kávéház közönségének. Mindez arról jut eszembe, hogy a minap egy kis újraízlelgetésre leemeltem a polcról ...hogy kitudódjék a vilcig című válogatott verseit. Emlékszem, a költő bemutatását valami olyasmivel kezdtem, hogy én kissé mást hallok hangsúlyosnak a Lászlóffy- költészet „koncerttermében”, mint Tőzsér. Lászlóffy egyik versében azt írja, „Bee- thoven-sorsú minden költő végül: kedvét szegik, hogy aztán elcsigázva saját szavát se hallja már a csendben, mire a kor kinn bölcsen magyarázza". Azon a régi estén elmondtam, hogy nem könnyű és nem is célszerű bölcsen magyarázni a költészetet - Lászlóffy költészetét —, mert akkor mire van maga a költészet mint öntörvényű művészet, mire való az életmű mint a természet, a lét, a makro- és mikrokozmosz, az idő és az időtlenség (s benne a történelem) faggatása, ostromlása és megszólaltatása? Lászlóffy Aladár, akit - az ő szavaival - mindenestül gyönyörködtet a világ, s akinek „kincse a valóság”, egy helyütt azt írja, hogy „a világ teljes és minden benne van”, s „már nincs olyan, ami nincs, már csak olyan van, ami van”. A kérdés csak az - fejtegettem -, hogy ez a teljesség és ez a minden, ami VAN, lakható-e, s mit mond erről nekünk a történelem? S az is kérdés, hogy ez a teljesség és ez a minden, ami VAN, az ember nélkül is van-e, pontosabban az ember nélkül is megszólal-e? Mert mi van, ha a világ tudatlanság? Ha a világ megíratlanság? S ezért kell világgá mondani világunkat: a tudatra ébredés utáni öntudatra ébredésünket - a felismerést, hogy a megíratlan világot meg kell írni szabad szolgálatunk által. Mi van, ha a világ csak akkor teljes és akkor minden, ha közöljük tényünket a világgal, azt a tényt, hogy örökké útban vagyunk a sohasem végső, a kimondhatatlan, mégis egyetlen Valóság felé: énekelünk, hogy a világnak legyen éneke, amely megszólítja, benépesíti és emberivé teszi a Valóságot? („Minden szó, amit itt hagyok, kevés és ostoba nélkülem. Segíts rajtam, utánam élő ember, és énekelj tovább!” - írja Lászlóffy Aladár.) És mi van, ha ez a kimondhatatlan, egyetlen Valóság Isten? - fejtegettem tovább. Öt hogyan faggassuk, hogyan ostromoljuk, hogyan szólítsuk és hogyan szólaltassuk meg? Vajon úgy-e, ahogy egy másik költő, Weöres Sándor „tanácsolja”: maradjunk emberek mindhalálig, mert az ember munkája csak így használható mindenkor: ha cipőt szegei, ha fát ültet, ha verset ír? Vagyis: a nagyság álmából valóban ki kell bújnunk, hogy valamennyi dicsőség fogadja ásításunkat, mert nagy és dicső csak egy van, a Valóság, aki Isten? S ha így lenne, a költő ne igyekezzen túl
