Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - ARC - Németh Zoltán: A szlovákiai magyar irodalomtudomány önreprezentációs lehetőségei (tanulmány Alabán Ferencről)
NEMETH ZOLTÁN A szlovákiai magyar irodalomtudomány önreprezentációs lehetőségei Gondolatok a hatvanéves Alabán Ferenc köszöntése kapcsán Szinte alig vizsgált kérdése a szlovákiai magyar irodalomnak, hogy a szlovákiai magyar irodalomtudósok számára milyen pozíciók állnak rendelkezésre, melyek azok a szerepek, amelyeket kijelöl, lehetővé tesz, illetve kikényszerít az a kontextus, amelynek szükségképpen részesévé válik az irodalomtudós. Nemcsak szociológiai kérdésről van szó, hanem az irodalmiság anyagi, materiális feltételeiről éppúgy, mint az identitás lehetőségeiről. Valószínűleg felettébb izgalmas vállalkozás lehetne azoknak az önreprezentációs lehetőségeknek a vizsgálata, amelyekben úgy, mint egy mátrixban, a kisebbségi irodalomtudós alakja egyáltalán megjelenhet. Ha jelzésértékűén utalni kívánunk a szereplehetőségek bizonyos jellegzetességeire, akkor meg kell említenünk az ún. belső emigráns pozícióját - jellegzetes alakjai ennek a „stószi remete”, Fábry Zoltán (még ha irodalomtudósnak nem is nevezhetjük, irodalomkritikusként döntő hatást gyakorolt a szlovákiai magyar irodalom folyamataira) vagy a Prágában élő Rákos Péter, aki kiváló tanulmányai ellenére mindig is külső embernek számított a szlovákiai magyar irodalom kontextusában. Egy másik ismert szereplchetőség a szlovákiai magyar irodalomtudósi szereppel való leszámolás, pontosabban a kivonulás stratégiája. Ide sorolhatjuk az irodalomkritikusként vitát is kezdeményező Balia Kálmánt, aki teljesen kivonult a szlovákiai magyar irodalom kontextusából, amelyben évek, évtizedek óta nincs jelen sem tanulmányaival, sem személyesen. És itt említhető Zsilka Tibor, aki pályakezdése magyar nyelvű tanulmányai és kötetei1 után fokozatosan a szlovák irodalomtudomány részévé vált Tibor Žilka néven, s ezáltal többé-kevésbé ki is került a szlovákiai magyar irodalomtudomány kontextusából. A szlovákiai magyar irodalomtudósok számára az 1989 előtti szereplehetőségek, önreprezentációs stratégiák legfontosabbika az ún. turczeli modell volt, vagyis annak a szlovákiai magyar irodalomtudósnak az alakja és stratégiája, aki szinte kizárólag a szlovákiai magyar irodalommal foglalkozott, vagy ha ez így némely esetben talán túlzásnak tűnik, kutatásainak középpontjában mindenképpen a szlovákiai magyar irodalom állt. Turczel Lajos,’ Csanda Sándor,3 Fonod Zoltán,4 Koncsol László, Szeberényi Zoltán,5 Tőzsér Árpád, Zalabai Zsigmond, Tóth László6 munkássága többé-kevésbé ebben a modellben helyezhető el, bár a legtöbb életműben többféle kísérlet történik a stratégia kereteinek bővítésére, kiszélesítésére. Gondoljunk csak Koncsol László verstanára,7 Tőzsér Árpád közép-európai lírát és régi magyar irodalmat is érintő tanulmányaira* vagy Zalabai Zsigmond metaforaelméleti monográfiájára." A fiatal generációból a sajnálatosan korán elhallgató, „kivonuló”
