Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - ARC - Tőzsér Arpád: Rezeda Kázmérról, Goriot apóról és a fotel-létről (esszé és montázs Szeberényi Zoltánról)
70 Tőzsér Árpád vid irodalmi »fiatalság« jutott osztályrészül. S ti elnéző és komoly nagyvonalúsággal viseltétek a korai időn kívülre taszítottságotokat, feltehetően gyermeteg erőfitogtatásnak tartva a mi fíatalságmániánkat. S most, negyven-egynéhány év elteltével, mikor fizikailag is beértetek a »tisztes kor« általunk számotokra már rég megelőlegezett státusába, elismeréssel adózom (s talán tehetem ezt az egykori »dühöngök« teljes nemzedéke nevében) az akkori hűvös méltóságotoknak: nektek volt igazatok. Az írónak, az igazi irodalmi értéknek nincs kora. S mindez a konkrét irodalmi müvek nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy az Egy szál ingben gazdagon rétegzett, archaizáló nyelve, bibliás-kálvi- nista gyökerű menekülésmítosza, az Örvénylő idő komor költőiségű, monumentális paraszteposza, a Kőtábláink igényes és becsületes publicisztikája, irodalomtörténeti szintéziskísérletei, a Visszhang és reflexió megbízható esztétikai ízlése, higgadt irodalomtörténeti pozitivizmusa, s a Bodrogköz ticcéinek pirosán izzó tájköltészete ma, az időszámításunk 2000. esztendejében is kortalannak tűnik. (Azoknak, akik nem ismerik a felsorolt műveket: természetesen a jubilánsok chef d’oeuvre-jei ezek! Prove- nienciájukat a köszöntött szerzők fentebbi betűrendje szerint lehet azonosítani.)” * * * A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918-2004. Madách-Posonium, 2004: „Szeberényi Zoltán a nyitrai »Híd« irodalmi társaság kiadói tevékenységéről írt tanulmányával (1965) hívja föl magára a figyelmet, s annak ellenére, hogy több-kevesebb rendszerességgel irodalomkritikákat is ír, a szakma máig inkább irodalom- történészként tartja számon. Győry Dezsőről írt monográfiája ebben a műfajban úttörő munkának számított. Arcok és művek (Csemadok, 1988) c. könyve negyven szlovákiai magyar szerző portréját tartalmazza. A Magyar irodalom Szlovákiában (1945-1999) c. kétkötetes irodalomtörténete alapozó és alapfontosságú mű. - írásaiban többnyire szerencsésen ötvözi az irodalomtörténész természetes hajlandóságát a pozitivizmusra az irodalomkritikus részben szükségszerű szubjektivizmusával. Tárgyát igyekszik mindig a legtágabb társadalmi-történeti és irodalmi összefüggések közé helyezni, eltökélt igazságkeresése plusz egészséges iróniája és öniróniája viszont megóvja a száraz, objektivista tablók rajzolásától. Ugyanolyan érdeklődéssel olvassa és értékeli a két világháború közötti hazai szerzők müveit, mint az induló fiatalok kísérleteit. S ez a »teljességtudat« szintén jótékonyan alakítja irodalomtörténészi és kritikusi módszerét.”
