Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - ARC - Tőzsér Arpád: Rezeda Kázmérról, Goriot apóról és a fotel-létről (esszé és montázs Szeberényi Zoltánról)
Rezeda Kázmérrúl, Goriot apóról és a fotel-létről 67 vet még nagyon sokszor leszáll jak róla és felszálljak rá), új munkahelyem, a nyitrai tanárképző „kar" magyar nyelvi és irodalmi tanszékének két mosolygó oktatója, Szeberényi Zoltán és Kovács László fogadott. (A talányos nevű Pedagogická fa- kultá-ról azóta sem tudom, hogy melyik egyetemnek volt a kara. Vagy talán a névadók nem is tudták, hogy a fakultás önálló, egyetem nélküli léte abszurdum?!) Nyitráról addig meglehetősen homályos és hiányos (főleg) irodalomtörténeti ismereteim voltak, leginkább a szlovák nosztalgikus versike muzsikált a fülemben („Nitra, milá Nitra, kedy si ty kvitla’j, s valami arról, hogy Czuczor Gergelynek, Dugonics Andrásnak és a barokk püspöknek, Lépes Bálintnak is köze volt a városhoz, s végül hogy itt találták meg a 15. század első feléből való, később Jó- kai-kódexnek elnevezett első ismert magyar nyelvű könyvet. Ahhoz képest, hogy régi magyar irodalmat vagyok tanítandó, ez bizony nem sok, jegyeztem meg új kollégáim előtt a pályaudvar restijében, forralt bort szopogatva (csatakos, hűvös őszi nap volt), mire a joviális Szeberényi: „belejössz majd, mint kiskutya az ugatásba”, s arra a megjegyzésemre pedig, hogy nő vajon nincs a tanszéken, hogy csupa férfi fogad, a mindig harsány kedvű Kovács Laci válasza az volt, hogy „mi már csak ilyen kanszék vagyunk”. S ezzel Szeberényi tanszékvezető tanár úr (egyébként a kezdet kezdetén ő hívott meg a tanszékre tanítani) és Kovács László adjunktus barátom leütötték életem nyitrai futamának az alaphangjait: addigi harminchat esztendőm alatt összesen sem mosolyogtam-nevettem annyit, mint a Nyitrán eltöltött öt évem alatt, ennek a két embernek a társaságában. Elsősorban a szójátéksziporkáiknak köszönhetően. De ők tanítani is úgy tanítottak (Szeberényi szlovákiai magyar irodalomtörténetet és gyermekirodaimat, Kovács Laci leíró nyelvtant), hogy nap mint nap megélték a tantárgyukat. Azon derültek például nyilvánosan, előadásaikon, hogy szlovákiai magyar irodalom pedig minden ellenkező híresztelés ellenére is van, de a szlovákiai magyar író nem a sajátos esztétikumáról, hanem a -nák-ozásáról ismerszik meg (írnék helyett azt mondja: írnák, egyes szám első személy helyett rendre többes szám harmadik személyt mond, akaratlanul), de Szeberényi Zoli híres volt a képzavar- gyűjteményéről is, jaj volt annak a hallgatónak, akit ő, képzavaros beszéde vagy írásai miatt kipécézett magának, az egy életre megtanulta, hogy mi az a katakrézis, a saját bőrén-kárán. (Kedvence a Közbelépett a sors keze volt, de ezt mindig egy konkrét személyhez, névhez kötve mondta el. Ma is emlékszem a személy nevére, de hadd fedje jótékony homály.) Addig még nemigen találkoztam vezető beosztású emberrel, aki olyan köny- nyed sprezzatúrával (vidor természetes tudással), s egyben nagyvonalúsággal viselte a tisztségét, mint Szeberényi tanszékvezető tanár úr. Súly volt minden gesztusában, mozdulatában, mondandójában, mert mindegyiknek tettfedezete volt, de ő maga mentes volt minden nagyképűségtől, hatalmi allűrtől. Egyszóval Szeberényi mint tanszékvezető a husáki „csisztkák” második évében, mikor már minden vezető pozícióban a szürke középszer merev, lélektelen pártkatonái ültek, üdítő kivétel
