Irodalmi Szemle, 2011
2011/1 - Szászi Zoltán: Zimankó mesélni kezd (elbeszélés)
Zimankó mesélni kezd 7 Mi is történhetne egy januári pénteki napon egy kisvárosi cukrászdában? Szinte szégyenkezve a pulthoz zarádokolnak a vásárlók, kételkedve, nyálukat óvatosan termelve bámulják az üvegburák mögé felhalmozott sós és édes finomságokat, gondolatban is, meg az ujjhegyükkel valóban is, pontosan és még egyszer átszámolják a zsebükben előre elkészített, a legolcsóbb süteményre és egy szimpla fekete kávéra elég aprót, még egyszer végignyálazzák a pultot, oda s vissza, majd rendelnek. Koszos, zsebpiszkos, dohánymorzsás és sárból felszedett aprópénzek cserélnek gazdát, a kiszolgálásra talán büntetésből beosztott cukrászlány vagy asz- szony, egyenes szájjal mondja a kérem - köszönöm szópárost, de akár azt is mondhatná ezzel a hangsúllyal, hogy cseszd meg - dögölj meg. Mintha száraz kenyeret nyammogna, úgy beszél; s mint aki ha trágyába nyúlt, annyira undorodva szórja be a pénzt a rekeszekre osztott kasszába, kényszeredett, húzzál már innen te csóró érzést sugárzó mosollyal adja ki a legolcsóbb süteményt. Eközben a kávéfőző gépezet csappantyús, odaszorítandó edénykéjébe félig csapott mércényi friss kávét szór, majd a maradt még abban annyi zacc az előbbi főzésből, ami ennek a lepattant figurának jó lesz szimplának elv alapján, kisziszegteti a masinából a fekete löttyöt. Előre tudta, hát persze, hogy előre tudta, nem francia krémest, nem is Mikszáth szeletet rendel a kedves vendég, hát persze, hogy nem, hanem linzert és mokkát. Gépiesen mondja be a fizetendő végösszeget, száztíz forint, s szedi be az aprót, a fémpénzt, az átkozott fémpénzt, egy ötvenest, egy húszast, egy tízest és harminc forintot ötösökben. Utálat! Gyomorforgató! Pocsék!- Elúzzunk innen, drága öcsém, mert felidegített ez a műmárvány asztal. Nem való ez ebbe az egész kiglancolt miskulanciába! Nézzed, no, még a plafon is kivikszolva, az asztal meg műkő! - zárta rövidre a délutáni cukrászatlátogatást Zimankó. Hosszú, fekete kabátját hirtelen mozdulattal magára terítve, öles léptekkel vonult ki, a kisváros szecessziós cukrászdájának szinte feltépve az ajtaját. A drága öcsém néven megszólított, gyors távozásra felszólított barát tudta, nem érdemes vitatkozni Zimankóval, ha begurul, se embert, se istent nem ismer, még a mindig a zsebében lapuló, fanyelű bicsakot is képes előkapni. Igaz, ezt soha senki nem látta még valójában. Mesélni viszont azt mesélték Zimankóról, nagyon kutya természete tud neki lenni, különösen ha erősen másnapos, vagy ha hirtelen megéhezik, vagy hajói felhúzták valamivel, s ez a jó valami általában a politika szokott lenni. Szótlan ballagtak hát kettesben a Majomsziget felé, a múzeum mellett, halvány hófoltokon kapaszkodó gépolajfoltokat kerülgetve, a szélben didergő verebek szemtelenkedését észre sem véve a volt megyeháza felé.- Mondom neked, régen, pontosabban úgy emlékszem, hogy régebben a cukrászlányok sokkal csinosabbak voltak, no ja, meg el ne feledjem, talán kedvesebbek is - mondta már nagy lelkesen ifjú barátjának ballagás közben, aztán folytatta, igen, folytatta, de már magában, dörmögve, mosolyogva, morgolódva, az iíjú barát meg hiába próbált elcsípni valamit is, a történet már bent, Zimankó fejében kezdett alakulni.
