Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - SZEMLE - Dobás Kata: Minden átmenet nélkül? (György Norbert: Átmeneti állapot)
68 Szemle egyfajta nyelvi tumultust eredményezett, minek következtében a regiszterek szinte folyamatosan kioltották egymás hatását, e kötetben már másfajta megvilágításba kerülnek. Köszönhető ez elsősorban annak, hogy más-más szövegekkel van dolgunk, és itt az esetlegesen eltérő nyelvhasználat egy-egy műre korlátozódhat, s mivel a rövidprózák közötti (tematikai) kapcsolat nem feltétlenül szoros, ez a fajta különbözőség egyáltalán nem hat zavaróan. A másik fontos szempont szintén az átmenet állapotához köthető, és szintén magára a kötetre utal vissza, de sokkal inkább annak belső szerveződései, szerkezete és nyelvezete révén. A szövegek - néhány kivételtől eltekintve - rövid, szorosan szerkesztett szövegekből állnak. Az elbeszélő sok esetben beazono- síthatatlan vagy csak a történet végén tudunk meg róla fontos információkat. A legtöbb esetben azonban a hiány egyáltalán nem zavaró, inkább megszokottá válik ez a folyamatos bizonytalanság, s igaz ez még akkor is, amikor a könyv utolsó darabjánál egy kutya-elbeszélővel lesz dolga az olvasónak (Be/). Kevés olyan könyvet ismerek, amelyben ennyire fontos és éppen ezért egy idő után teljesen mellékes szempont lesz az elbeszélő. Igaznak vélem ezt akkor is, ha különbözőnek vagy adott esetben, bizonyos elbeszélők azonosnak tekinthetők. Sokkal hangsúlyosabb ennél az átmeneti állapot leírására tett kísérlet nyelvi megformáltsága. Szinte minden alkalommal egyfajta határállapot leírására kerül sor, s éppen ezért a nyelv, a bizonytalan elbeszélő nyelve hiátusokkal és el- bizonytalanító gesztusokkal tarkított, a történet pedig nem ritkán bizarrá, már- már groteszkké válik. Mintha nem is a történet megszületése lenne a fontos György Norbert elbeszélő(i) számára, hanem az így létrehozott szövegvilág. A könyv fülszövegén az olvasható, hogy ez a világ labirintushoz hasonló, s részben egyet is értek ezzel a meglátással, annyi kiegészítéssel (ha már a metaforikus nyelvi megfogalmazásnál tartunk), hogy a labirintusban találhatóak olyan mély szakadékok, melyekbe az olvasó önkéntelenül és naivan beleesik, s így ő maga is részese lehet annak a határállapotnak, amelynek a szereplők is részesei. Erre az egyik legkézenfekvőbb példa a kötet címadó elbeszélése. A bértestet használó személyről a barátja meséli el a vele történteket, s a zárójelenet leírásakor, az előző test megtalálásakor az alábbiakat olvashatjuk: „Lassan, rosszat sejtve járjuk be a labirintust, bokszról bokszra, teremről teremre. Óvatosan ka- nyargunk a megrakott polcok, a zsúfolt állványok között: konzervek, félkész ám, palackozott italok hosszú sorokban, és a hideg, kékes derengés mindenhol. Mivel a riasztóberendezés a behatoláskor azonnal megszólal, a periodikus vijjogásban szinte már biztonságban érezzük magunkat. Mintha jártam volna már itt egyszer... [...] S bár eltelt már azóta jó pár év, még mindig előttem van, ahogy szemei az undorral kevert iszonyattól elkerekednek, miközben szája egy borzalmas sikolyra nyílik. De hogy a riasztó szirénáján kívül valami más hangot is hallottam volna, arra már nem emlékszem” (45—46., kiemelés az eredetiben). Az a labirintus, amely a prózában leírásra kerül, tulajdonképpen érvényesnek
