Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - IRODALMI SZEMLE - Aich Péter: Keresés (tűnődések)
AICH PÉTER Keresés (Részletek) 12. Fényképek ...egy nagy dobozban. A doboz tele van velük, vastag kartonra ragasztották mindegyiket, halványodó barnás a színük, mellettük a fényképész adataival: Kozics Ede, Sétatér 9, Pozsony. S újabbak is, fekete-fehéren, kisebb-nagyobb csoportképek, az őseim, nagyszüleim szülei, testvérei, egyéb rokonai, tán ismerősei... Vajon ki ez a feszesen ülő személy itt? Nem ismerem, a mellette állót sem, tulajdonképpen az egyiket sem, idegenek, holott véreim, nyilván, csak itt-ott áll valamelyiken, óvatosan, ceruzával, meg ne károsodjon a művészi alkotás, egy név, de azt sem ismerem, nem tudom, hova tegyem, s nincs már, akitől megkérdezzem, nincs, aki még emlékezne rá, s elmondhatná nevét, tetteit, foglalkozását, érzelmeit netán, nincs már ez az ember sem, kinek neve itt lapul c másik képen, s az sem, aki ideírta, már csak a képen létezik, ki tudja, teste hol porlad, mert a sírok is, jaj, elmúlnak, akár egy sótalan könnyé váló ősrégi gleccser. Én pedig féltve őrzöm, hátha gyermekem, akit ez mégsem érdekel, hiszen neki már végképp semmit nem mond a portré, egyszer megtekinti, de akkor is majd csak a furcsa divaton áll meg a szeme, a név már elveszett a származás útvesztőjében, hantjuk, ha van még, új keletű határokon túlra került többnyire, az enyészet fölemészti a gyökereket, s a napi gond az emlékezetet, már csak vagyunk, valahogy, összefüggéstelenül, akár a régi képeslapok titokzatos üzenetei, a címzettek ismeretlenek, és ki tudja, miért írtak, talán csak azért, mert nem volt akkor telefon, a szerető gondoskodás, amely írójukat vezérelte, azóta kialudt, miként a tavalyi tűz, talán épp ez az úr írta, vagy ez a néni itt a képen, távoli üzenet, amelynek nem értem szavát, farkasszemet nézünk, s találgatom, mit tudna mondani, ha fölállna s kilépne a képből, talán helyrerakná bennem a világ menetét, vagy fölborítaná a részleteket, amelyek mégis fönnakadtak, legendák képében keringenek fejem körül, régi, tépett zászló a szunnyadó romok fölött... 36. Az idő Rohan, rohan, vissza nem tér, nehogy helyrehozhassuk, amit vétettünk vagy elrontottunk. Ám néha néhol mégis megállni látszik, nem megy tovább, akár a hegy, amelyen városom vára áll, marad, örökké, tőlem függetlenül, az én időmön is túl, miként a múltban, úgy a jövőben is, a négy tornyával. De talán mégsem így. S ki tudja, meddig. Előttem egy régi képeslap a folyóval és a várdombbal, ódon házakkal, rajta tintával, hagyományos betűkkel írt, köznapi kispolgári kívánságok. Egyáltalán nem föltűnő, az égvilágon semmi különös nincsen abban, szokványos jókívánság szokványos szeretettel, százával írtak ilyet, azonos szöveggel nyilván, csak nekem sugárzik, akár a Nap, s idéz, istenem, egy egész életet, annál is többet, egy egész,
