Irodalmi Szemle, 2010
2010/10 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ - 2010 - Tőzsér Árpád: Az öngyüjtő (Tóth László Különdíja)
76 Posonium Irodalmi és Művészeti Dij — 2010 Tóth László barokkosán teijedelmes című műve, a Kalligram kiadásában megjelent Egy öngyűjtő feljegyzései, avagy Eszmék, rögeszmék, toposzok, esszék, futamok alapanyaga természetesen szintén napló, de Tóth szabályos jegyzeteket, tárcákat, karcolatokat, feuilleton-okat és esszéket formált az eredetileg feltehetően nagyrészt naplóbejegyzésekként született szövegeiből. S van a kötetben néhány olyan nagyobb terjedelmű írás is, amely már eredetileg is esszének, vallomásnak íródott, ezeket az alapkoncepciónak megfelelően jegyzetesítette a szerző. (Erre az utólagos stilizációra utal az írások alatt következetesen feltüntetett keltezés.) Az ilyen hosszabb dolgozatokra Tóth folyóiratközléseiből mindannyian emlékezhetünk, nyilvánvaló hát számunkra, hogy a pontos keltezésük, s ilyenformán a „naplósításuk” utólagos. Az elmondottakból viszont két következtetést máris levonhatunk: először is hogy az Egy öngyűjtő (az egyszerűség kedvéért nevezzük meg így a müvet) kisebb és nagyobb publicisztikai írások egységes narratív egésszé szerkesztése, s hogy ez, ismerve Tóth László koncepciózus költői és esszéírói életművét, cseppet sem meglepő; másodszor: a kötet narratívája kétszálú, a felszínen a felsorolt publicisztikai müformák szervezik műfajilag egységes egésszé a könyvet, a mélyben viszont a napló (vagy inkább a Roland Barthes-i ún. „személyes tudomány”?) személyre szabott, szubjektív-vallomásos hangja, természete biztosítja a mű egyneműségét. A tudatosan vállalt napló-narratíva viszont kérdést ad a szánkba: milyen funkciót szán sajátos naplójának Tóth László? A műfaj teoretikusai a naplót újabban és általában mentálhigiénának, a beszélgetéstől elidegenedett ember kommunikációpótlékának, gondolkodásról szóló gondolkodásnak, halálra való felkészülésnek, a pillanat kimerevítésének („időcellának”), vagy éppen fordítva: végtelenségénél és nyitottságánál fogva a végtelen és „nyitott” idő egyetlen adekvát megörökítési formájának tartják. Szögezzük le mindjárt: Tóth László naplófolyammá stilizált, magas irodalmi- ságú publicisztikáját nem lehet kizárólag egyetlen olvasási stratégiának alárendelni, ő a nevezett funkciókat szinte articulusonként váltogatja, s így a felsorolt naplószerepeket az ő esetében, ha lenne itt rá helyünk, akár értelmező-osztályozozó kategóriákként is használhatnánk. De mivel se helyünk, se időnk, elégedjünk meg any- nyival, hogy a szerző a mindössze két fél sorból álló Orbán Ottó-nekrológtól (a saját cím - O. O. - ezt az egyetlen sikoltást is művé emeli) a könyv egyik legteijedelme- sebb s legsúlyosabb opusáig, a látszólag a hetvenéves Kopócs Tibort köszöntő, de tulajdonképpen én- és világlét-összegző Úton című esszéig, a naplónak szinte minden szerepét kipróbálja, sőt amennyiben művét akár szlovákiai magyar történelemként és művelődéstörténetként is lehet olvasni, még plusz funkciókat is ültet a műfajba. S ha már az Útónt említettem, hadd idézzek belőle egy olyan passzust, amelyet a szerző akár saját ars poeticaként is leírhatott volna: „... ez a világból minél nagyobb részt és minél több értéket becserkészni és szintetizálni óhajtó hajlam, ez a soha semminek a kizárólagosságára vagy egyediilvalóságára fölesküdni nem
