Irodalmi Szemle, 2010
2010/10 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: A magyar sors és a szülőföld... (3.) Duba Gyula szépprózai tevékenysége
44 Fonod Zoltán (akinek nincs keresztneve!), az író alakmása, aki a Valaki kopogott az ablakon (1966) című elbeszélésben szerepelt először. Közel fél évszázada, hogy az iró al- teregójaként (engedelmes) végrehajtója az író elképzeléseinek, szándékainak. „Tisztázatlan jelenségként jön szembe velem az idő” - mondja az író, azzal a tudattal, hogy a „múlt képei elől nincs menekvés”. Sokszor, persze nem is lehet tudni, hogy mit szégyell az alakmás vagy maga az író. Igaz viszont, hogy az élmények sokszínűségével „sétálhatnak” végig fél évszázad eseményein, történésein. Egymás iránti hálával, hogy „kibírták” egymást, vagy a le/vagy elszámolással, hogy nem voltak tévedhetetlenek. Korábban megjelent kötete, a Halódó parasztvilág (2001) a vigasztalan és az apja számára - élete során - megválthatatlan paraszti sorsot idézi meg. Aligha véletlen, hogy regénytrilógiáról van szó, minthogy a kötet az ívnak a csukák és az Örvénylő idő folytatása, főhőse Nagybene Péter. Olvasmányélményeire emlékezve, szinte út-ravalóként mondja a fiának: „... a legszebbek a régi, igaz történetek.” Egykori sze-relme emléke megidézésével zárul a kötet, meginditóan szép képekkel, melyek így utólag mondják el, hogy milyen volt, aki egykor - számára -„valaki” volt. „Füzesnyék ott van a Garam mentén, bár egyre távolodom tőle, az a régi élet bennem haldokol”- olvassuk a regény befejező gondolatait. Olyan ez a mü, mintegy fejfa a temetőben, figyelmeztet és emlékeztet. A múltra is, meg a számadás kényszerére, kötelességére... Sok hasznos és bölcs tanáccsal, gondolattal látnak el bennünket novellái, elbeszélései is. Jelentősebb novelláskötetei: Csillagtalan égen struccmadár (1963), Delfinek (1966), Ugrás a semmibe (1971), Angyal vagy madárijesztő? (1975), Kiárusítás délelőtt (1984). Az élet lehajló ága (2006) című regénye is a múltat vallatja. Nemcsak a tragikum dominál a regényben, hanem a humoros, ironikus helyzetek is könnyebbé teszik az emlékezést és a múlttá szerényedő életet. Bori, a „kis rokon lány”, aki szemtelen, szabados fiatalságával Nabokov Lolitájára emlékeztet, tanítja meg a „bölcs öregséggel kínlódó” írót arra, hogy az évek múlásával mit veszített, ami már nem tér vissza. Következésképpen az is eszébe jut, hogy „az élet lehajló ágát olyan erő húzza a fold felé, amely nem a léttől, hanem csak az élete értelmétől fosztja meg az embert. Mindattól, ami hittel és elégedettséggel töltötte el.”43 Ezek a képek az író számára nyilvánvalóvá teszik a múlttal való leszámolást is. „Bennem halódik a parasztvilág, s velem hal meg!”- mondja az író, mielőtt kiszállna a vonatból, hogy elnyelje őt a nagyváros, ahol él, s most már azt is tudja, többé nem engedi el. Duba Gyula új regénye, Az élet lehajló ága, a „bölcs öregség” szomorú emlékeit idézi. Mert ha már nincs „örökélet,” legalább a bölcsesség emlékeztessen arra, hogy élni szép, és élni érdemes! Duba Gyula sokarcú író, ám távolról sem elkényeztetett.Tudja és teszi a dolgát a múlttal és az emlékezet dolgában is. Roger Vaillandhoz hasonlóan ma is azt vallja, az az igazi regény, melynek hőseit az olvasó nem felejti el. Egy beszélgetésünk során Duba Gyula így vallott magáról:
