Irodalmi Szemle, 2010
2010/10 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Németh Zoltán: A kérdésvadász önreflexiója A 75 éves Tőzsér Árpád köszöntése
34 Jubilánsok köszöntése által adott lehetőségek könnyebbik útját. Mi a jelentése ennek a nehezebb útnak Tőzsér Árpád esetében? A kérdés így valószínűleg rosszul van feltéve, mert az alkotói stratégiák természete éppen az, hogy időről időre önmagunknak kell szegezni kérdéseinket, s azokon a legtöbb esetben módosítanunk szükséges. Vagyis az önmagunknak szegezett kérdések az időben folyton változnak, s mire megválaszolunk egy kérdést, arra eszmélhetünk, hogy ez a kérdés már teljesen lényegtelen, míg más kérdések itt röpködnek körülöttünk a levegőben, megválaszolatlanul. Tőzsér Árpád ebből a szempontból kérdésvadász. Kétségbeesett és profi kérdésvadász. Az igazi profi ugyanis kétségbeesett. Vadászik a kérdésekre, a mind nyugtalanitóbbakra, a mind félelmetesebb, mert rejtőzködő kérdésekre. Féltékeny tekintettel lesi kortársait, vajon ki talál több és megválaszolhatatlanabb kérdésre, mint ő. Szellemi értelemben a kérdésvadász nomád, a szövegek leállíthatatlan vándora. A keresztül-kasul átfésült, bejárt szövegerdő gyakran hetekre, hónapokra eltűnő csavargója. Egyetlen fegyvere a nyelv, amelyet készen kapott, ezt a tökéletlen szerkezetet, amelyet egész életében babrálni fog, és amely minden beavatkozásnak keményen ellenáll. Ha nincs kérdés, akkor meg kell fogni a teljesen magától értetődő, természetesnek érzett dolgokat, lyukat kell fúrni a közepébe, és megtalálni a legapróbb dolgot, ami kételkedésre ad módot. Abból kell kiindulni, hogy semmi sem természetes, ami emberi. Ami csinált, annak trükkje van. Ez a trükk különbözteti meg a természetes dolgoktól. Éppen ezért a készen kapott dolgok felnyitása, hogy a belülről feszítő kérdések a napvilágra kerüljenek, elengedhetetlen feladat és kény- szerűség ahhoz, hogy világunk hamis természetességéből kikerüljünk. A költészetben hasonló problémákkal szembesül az alkotó. Készen kap nyelvet, formát, módszert, eszközt, verstant, hagyományt. Ezt a hagyományt kellene egyszerre elfogadni és elutasítani, egyszerre sajáttá írni és átírni, egyszerre belehelyezkedni és kikerülni onnan. Az elfogadásnak és elutasításnak az együttes stratégiáját úgy megvalósítani, hogy az átvihető legyen a hagyományba, de egy hagyományellenes, progresszív éle is legyen. Tőzsér versei számára az előbbi gondolatmenetek alfája és ómegája az önreflexió. Még egy olyan szűk hagyományt is, mint amelyet az ötvenes évek tájköltészete jelentett, képes felforgatni a tőzséri önreflexió: „Tajti, Óbást. Furcsa falunevek adják a Medvesalja-képletet. Gyermekkoromból ismert csontozat, most rakok rá húst: friss kalandokat.” A vers nem a „friss kalandok” említésétől lesz friss ma, ötven évvel később is, hanem a táj matematikai-fizikai képletként való szemlélésének lehetőségétől, valamint a gyerek- és felnőttkor antropomorf biológiai képrendszerétől: a gyerek- kor/a lét csontozatként, a felnőttkor/а nyelv izomként, húsként elképzelt közös lényként jelenik meg, amely egyúttal újraértelmezi a képlet jelentését is.
